A Bovaryné szerzője megálmodta a történetet, míg a Seinfeld stábja életre keltette a humort.

Olykor a médium varázsa is elég a közönség érdeklődésének felcsigázásához.

"Olyan művet szeretnék létrehozni, amelynek tartalma szinte üres, egy könyvet, amelyet nem a külső kényszerek fűznek össze, csupán a stílusának belső dinamizmusa."

- írta egy levelében Gustave Flaubert, a Bovaryné írója vagy százharminc évvel Esterházy Péter debütálása előtt. Ő volt az az író, akit a kora még Balzachoz hasonló realistának tartott, de az utókor távolságából már látszik, hogy amennyire építette, úgy el is kezdte bontani a realizmus igényét. A Bovaryné és az Érzelmek iskolája főszereplői hétköznapi karakterek, még csak nem is tiszteletreméltó hősök, akik így-úgy boldogulnak koruk társadalmi környezetében. Flaubert számára a realizmus igényénél fontosabbak voltak a stílusbeli ismertetőjegyek. Noha még csak 1852-t írt a naptár, és Flaubert számára nem nyíltak meg azok a perspektívák, amik egy posztmodern alkotó számára igen, jól ráérzett arra, mi lesz a következő század történetmesélőinek nagy dilemmája. Forma vagy tartalom? Pár évtized múlva megszületik két modernista nagyregény a "semmiről" - a Ulysses és Az eltűnt idő nyomában. Sőt, Proust regénye egyenesen úgy kezdődik, hogy a főszereplő elalszik olvasás közben.

A mozgóképkészítés felfedezése után Le Prince, a szenvedélyes fényképész, aki szabadalmaztatta a vetítésre alkalmas készülékét, olyan egyszerű, de mégis lenyűgöző képsorokat mutatott be az érdeklődőknek, amelyekben családi pillanatok és a munkájuk felé tartó emberek elevenedtek meg. 1895-ben a Lumiére-fivérek első vetítései szintén nem tartalmaztak mély tartalmat; a médium varázslatos ereje elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse a közönség figyelmét, így a filmek mondanivalója másodlagosnak tűnt.

Noha gyakran akad olyan film, amiről lesajnálóan azt mondják, nem szól semmiről, viszonylag kevés az olyan alkotás, ami tényleg "üres járat." A nagy Lebowski például, amelynek a cselekménye többnyire nem áll össze a néző fejében az első megnézés után, határozottan szól valamiről, ráadásul a kémfilmek összes követelményét teljesíti. Csak hát, ahogy a Coen-fivérek megfogalmazták, a stílusa sokkal markánsabb az amúgy végtelenül túlbonyolított cselekményénél, így nem csoda, ha mindenkinek az marad meg a fejében, hogy leszakadt szereplők autóznak fel-alá, miközben vicces dumákat mondanak egymásnak. Vagy ott van a Tökéletlen idők (Dazed and Confused), az utolérhetetlen "feel good movie" Matthew McConaughey-val, amiben viszont

Amikor a zenék még igazi varázslatot hordoznak, és a lányok stílusa szemet gyönyörködtetően egyedi volt.

Az a sorozat, amely tökéletesen megtestesíti a flaubert-i esztétikai elveket, nem más, mint Jerry Seinfeld és Larry David legendás sitcomja, a Seinfeld. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a történet középpontjában egy küzdelmes New York-i komikus áll, aki állandóan új ötletek után kutat fellépéseihez. Azonban a sorozat mélyebb rétegei csak akkor bontakoznak ki, amikor elérkezünk a híres 43. epizódhoz, ahol Seinfeld...

Nem meglepő, hogy a sorozat kedvelői körében ez az önironikus poén különösen hatékony. Végső soron a Jóbarátok vagy a Rém rendes család esetében nem a cselekmény fordulatai a lényegesek, hanem az, hogy egy jót derüljünk. Így hát semmi sem zárja ki, hogy egy olyan produkció is sikeres legyen, amelyet csupán egy műfaji jellegzetesség – a humor – köt össze.

A Flaubert-levél talán nem került volna a szemem elé, ha idézi meg Paolo Sorrentino A nagy szépség című filmjében. A főszereplő, Jep azzal piszkálja regényíró barátját, hogy Flaubert a semmiről akart írni, s lám, neki sikerült. Csak hát olykor a semmiről is nagyon jót lehet írni - néha az életbe szerelmes az alkotó, máskor meg az irodalom vagy a film médiumába.