A múlt sosem tűnik el teljesen | Demokrata Az idő múlásával sok minden változik körülöttünk, de a múlt emlékei és tapasztalatai mindig velünk maradnak. A történelem tanulmányozása nem csupán a régi események felidézését jelenti, hanem azt is, hogy hogyan

Ha szeretnéd megosztani a cikket emailben, kérlek, kattints erre a linkre, vagy másold ki és küldd el ezt az URL-t: https://demokrata.hu/magyarorszag/a-mult-nem-mult-el-1001645/

Háromszáz utassal együtt várakozunk a Kelenföldi pályaudvar egyes vágányánál, hogy miután átvettük menetjegyüket, felszállhassunk a mesebeli Kárpátia Expresszre. A szerelvény nyolc kocsija - amelyek még Trianon előtt álltak szolgálatba - sosem közlekedett így együtt, a nemzeti összetartozás napjának alkalmából álltak össze, hogy egy történelmi időutazásra vigyenek bennünket. Élükön már füstfelhőbe burkolózva, fújtatva készül a rajtra a Bivaly, hazánk leghíresebb, nemzeti díszbe öltöztetett gőzmozdonya. A fekete óriás legidősebb felmenője a nagy hírű Kertész Béla főkonstruktőr tervei alapján született meg 1924-ben, vagyis éppen tavaly ünnepelte századik születésnapját. A MÁV annak idején egy olyan mozdonyt álmodott meg, amely egyszerre alkalmas személy- és tehervonatok vontatására, és a dombvidéki pályákon is jól teljesít. Ezt az elképzelést testesítette meg a 424-es, és hamar belopta magát a mozdonyvezetők szívébe: vasutasberkeken belül közel harminc éven át a szakma csúcsát jelentette, ha valaki ilyet vezethetett.

Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy egyáltalán szemügyre vehetjük ezt a sorozatot. Az első világháborút követően a román hatóságok jelentős mennyiségű példányt elkoboztak, míg a második világháború után a frissen gyártott mozdonyok java részét jóvátételként át kellett adnunk. Azok a gépek, amelyek megúszták a sorsukat, a bontó udvarában végezték, miután a villanymozdonyok megjelenése miatt fokozatosan kivonták őket a forgalomból. Azon ritka darabok egyike, amelyek megőrizték történelmüket, most a múltba repít minket. Amikor nem teljesít szolgálatot, a MÁV egykori legfontosabb járműjavítójában, Istvántelken található, ahol az időt tölti. Azonban május utolsó szombatja nem a nyugalomról szól, hanem a nemzeti identitás erősítéséről és az értékek megtalálásáról a nehézségekben. Ebben a történetben a Bivaly kulcsszerepet játszik.

- Ez a vonat a jókedvű, felszabadult és bátor magyarok vonata. Ez a vonat a győztes Magyarország vonata. Egy vonat, ami erősíti mindazt, ami széttéphetetlenül összeköti a magyarokat. Isten áldja Magyarországot és benneteket - szól a megjelentekhez Szabó Pál Csaba múzeumigazgató. A köszöntő után megszólal az indulást jelző mozdonykürt, aminek semmihez sem fogható hangjától és erejétől libabőrös lesz az ember karja. Várpalota felé robogva az utastársakkal való ismerkedésé a főszerep, ám csacsogás közben fél szemmel mindegyikünk a kocsi berendezését pásztázza. Az Orient Expressz több mint 140 éves, belül tikfa borítású szalonkocsijában ülünk, aminek enteriőrje - a lehajtható asztalok, a bőrborítású székek, az asztali lámpák, a díszes mennyezeti csillárok és fali csomagtartók, a sárgaréz kilincsek és fogantyúk, valamint a vörös szőnyeg, ami a padlót borítja - lenyűgözően elegáns világot tár elénk, egy letűnt kor kifinomult pompáját, amelyhez mi, a díszítetlen beton és műanyag uralta XXI. század emberei egyáltalán nem vagyunk hozzászokva. A szalonkocsiban egyébként most is utaznak olyanok, akik rangjuk és tevékenységük alapján méltók lennének arra, hogy felkerüljenek az egykori luxusvonat utaslistájára. A Trianon Múzeum három nagykövete, Varga Csaba hegymászó, Ács János, a Három Tenor egykori állandó karmestere és Orbán János Dénes Kossuth-díjas költő is itt tartózkodik.

- A világon ez az egyetlen ilyen kocsi, ami üzemképes - tudjuk meg a vasutascsaládból származó Szlama Benedektől, aki közelmúltbeli felszámolásáig a makói vasútállomás főnöke volt. Bár nyolc hónap múlva nyugdíjba vonul, esze ágában sincs hátat fordítani a vasútnak. Egy éve hagyományőrzőként vállal aktív szerepet a vasúti tradíciók ápolásában: régi fényképek alapján korhű egyenruhát varratott magának és rendezvényről rendezvényre jár, hogy ilyenformán öregbítse a Magyar Királyi Államvasutak hírnevét. Nemcsak erről beszél szenvedéllyel, humorral és szeretettel idézi föl kalauzi emlékeit is, például azt, amikor a hölgyek jegyére kedves üzeneteket írt, hogy mosolyt csaljon az arcukra. Amellett, hogy díszkarddal egészítse ki az egyenruháját, jövőbeni tervei között szerepel, hogy létrehozzon egy alapítványt, amelynek égisze alatt már társaival együtt végezhetne ismeretterjesztő munkát, illetve karolhatna föl olyan ügyeket, mint amilyen például Pfaff Ferenc MÁV-főépítész elhanyagolt gyulai sírjának rendbetétele.

Az utunk során mindenképpen felfedezzük a múzeumvonat rejtett zugait, de az étkezőkocsiban elidőzünk, hiszen a 20-as és 30-as évek slágerei varázslatos hatással vannak ránk. A zongora húrjain felcsendülő Honvágydal, amely a 50-es években elűzött magyarok "himnuszává" vált, mélyen megérinti a lelkünket. A vonat fedélzetén nemcsak anyaországi, hanem határon túli magyarok is jelen vannak, amit jól példáz a bárzongorista, Farkas Sándor, aki Kárpátaljáról érkezett. Az 1980-as években költözött a csonkaországba, és több mint hét évet várt, hogy megkapja a magyar állampolgárságot. Élettörténete tele van különleges fordulatokkal, például amikor egy véletlen folytán lehetősége nyílt az Orient Expressz zenekarában játszani. Az utazások során felejthetetlen emlékekkel gazdagodott. Egy alkalommal például a brit királyi család egyik tagja és felesége is velük utazott, és a vasutas egy pillanatnyi kísértés hatására elrakta az útlevelüket, hogy büszkélkedhessen vele másoknak. A történetből kisebb diplomáciai botrány kerekedett, de végül sikerült visszaszerezni az értékes dokumentumokat. Farkas Sándor visszaemlékezése szerint az Orient Expressz utasai jómódú, de diszkrét emberek voltak, akik sosem kérkedtek származásukkal vagy anyagi helyzetükkel.

Ez a szakma az egyik legcsodálatosabb, hiszen lehetőséget ad arra, hogy igazán közel kerüljünk az emberekhez. Ha újraélhetném az életem, akkor is minden bizonnyal ezt a hivatást választanám.

Az anekdotázás véget ér, mert időközben megérkezünk az első állomásra. A székesfehérvári pályaudvaron óriási tömeg vár minket, a felnőttek közt számtalan kisgyermek, akik áhítattal bámulják a lefékező gőzmozdonyt. Amikor megáll a vonat, kinyílnak az ajtók, és elsőként a rendért felelős kakastollas csendőrök, acélsisakos magyar bakák és fehér kesztyűs vasutasok szállnak le. Óvatosan átsegítik az érdeklődőket a síneken, hogy a fedélzetre jutva ők is végigsétálhassanak a kocsikon és megcsodálhassák őket. Az ünnepi műsor után továbbindulunk, Várpalotáig azonban van még egy kis idő, ezért a sörkocsiban foglalunk helyet, hogy felfrissítsük magunkat egy korsó folyékony kenyérrel. Az egykori bányavárosban leszállva pálinkázással folytatjuk a napot, a vendéglátók ezzel és friss kaláccsal fogadnak bennünket. Az állomástól gyalog zarándokolunk el a Zichy-kastélyig, ahol a történelmi Magyarországot felszabdaló, 1920. június 4-én kihirdetett gyalázatos békediktátum előzményeivel és következményeivel ismerkedhet meg a látogató egy pár éve felújított, interaktív kiállításon.

A tárlat megtekintése és a szabadtéri programok végén hazafelé vesszük az irányt. Reméljük, hogy nem sikerül behozni az odaúton keletkezett, a mozdony apró hibájából adódó késést, hiszen ezáltal még hosszabb ideig élvezhetnénk a történelmi szerelvény nyújtotta élményeket. A száz évvel ezelőtti magyar vasút világa azonban nem hasonlítható a maihoz. Akkoriban a pontosság elengedhetetlen követelmény volt, így nem meglepő, hogy ezúttal is a menetrendben előre meghatározott időben érkezünk meg a végállomásra. A Magyar Királyi Államvasutak tekintélyét igazán akkor tapasztalhatjuk meg, amikor az üres vonat elindul, hogy pihenjen egy kicsit. A Bivaly utoljára kürtöl, míg a peronokon álló többi villanymozdony egyesével búcsúzó dudaszóval adja meg a tiszteletet, így köszönve el tőle.