Alaszka, a vodka íze, és egy Big Mac - mindezek a világ békéjének rejtett titkait őrzik a csomagtartó mélyén.

Nem éppen a hétköznapi forgatókönyvek közé tartozik, hogy egy ilyen sorsfordító esemény előtt, mint Donald Trump és Vlagyimir Putyin alaszkai találkozója, komoly előrejelzésekbe merüljünk. Nem azért, mert ne lenne izgalmas találgatni, vajon ki fogja először átadni a rózsaszín stresszlabdát, hanem inkább mert valójában egy szórakoztató showman és egy ravasz stratéga ül össze, akiknek a geopolitikai játszmák ugyanolyan súlyúak, mint egy laza péntek délutáni golfparti vagy egy vodkaivó verseny egy fényűző dácsában.

A találkozó hátterét már most vastagon bevonja a ketchup és a kaviár: az egyik oldalon ott ül a "Make America Great Again" vörös sapkát viselő reality-show hős, aki az északi-sarki jégolvadásról legfeljebb egy olajvállalat szórólapjából szerzett ismeretekkel szolgál. A másik oldalon pedig a cárutánzat, aki bármikor hajlandó tankot bevetni, ha ropiért van szüksége. Mindketten abban a reményben foglalnak helyet, hogy a másik végül a saját politikai túlélési stratégiájukhoz járul hozzá.

Ami garantáltan hiányozni fog az alaszkai randevúról, az a morális felelősségérzet. Viszont egy dolog biztos: bőséges mennyiségű kölcsönös farkcsóválásra számíthatunk, hogy a "kemény fiúk" klubja továbbra is csak irigykedhessen.

Itt lép be a színtérre a nemzetközi trollszekció, az a hangos, önjelölt geopolitikai "szakértőkből" álló csapat, akik az orosz agressziót mesterien az ukránok nyakába varrják, mintha Kijev szórakozásból döntött volna úgy, hogy saját városait lövi szét. Ők azok, akik azt állítják, hogy az Európai Unió háborúpárti, ami valójában annyit jelent, hogy a tagállamok nem hajoltak meg azonnal az orosz hadsereg brutalitása előtt, hogy Putyintól békét kérjenek egy vödör gázért cserébe.

Ez a beszéd nyilvánvalóan nem a véletlen műve. Vannak olyanok, akik számára ez egy jól megtervezett politikai üzleti modell. Igen, Orbán Viktorra és Robert Ficóra érdemes utalni. Két eltérő személyiség, de a céljuk közös: mindenáron megőrizni hatalmukat, még akkor is, ha közben a kontinens biztonsági struktúráját kockáztatják.

Orbánnál a "béke" címkével ellátott propaganda olyan, mint amikor egy kocsmai verekedő próbálja megnyugtatni az áldozatot azzal, hogy "nyugi, csak egy kicsit fog fájni", miközben a helyzet egyáltalán nem ígér jót. Ficónál hasonló a helyzet, de nála a szovjet múlt iránti nosztalgia még inkább kirajzolódik: mintha az 1980-as évek Moszkvája rejtőzne a szlovák hegyek mögött, és csak arra várna, hogy újra felfedezze magának a világot.

Elérkeztünk a kocsmai okostóni figurájához, aki talán a legszórakoztatóbb, mégis tragikus jelenség a társadalomban. Nincs felelőssége abban, hogy a világpolitika mélyebb megértése helyett csupán a cselédtévé, a bulvárportálok vagy a Facebook felszínes információtengerében merül el. Amikor a tévéje éppen a „megfelelő” csatornát sugározza, az élmény olyan, mint a málnaszörp és a pálinka keveréke: élvezetes, de a végén garantált a gyomorforgató következmény. A kocsmai okostóni nem veszi észre, hogy a cselédtévében „háborúpártinak” bélyegzett EU csupán annyit szeretne, hogy megakadályozza egy diktátor tankjainak térképformáló tevékenységét Európában. Ő azt hallja, hogy „az Unió akarja a háborút”, és ez a kijelentés olyan egyszerű, mint egy ék, könnyedén befér a diónyi agyába. Ráadásul tökéletesen illeszkedik a délutáni „beöntés” mellékszereplőjeként funkcionáló propagandaadaghoz is.

A probléma lényege, hogy ez a típusú leegyszerűsítés nem csupán a kocsma falai között marad. Ennek következtében születik meg az a politikai légkör, ahol a döntések nem stratégiai megfontolások alapján születnek, hanem kizárólag a nép manipulálására és haszonszerzésre építenek. Orbán és Fico jól tudják, hogy a kocsmai bölcsek millióinak véleményét a legegyszerűbben úgy tudják befolyásolni, ha az ellenséget barátnak, míg a barátot ellenségként tüntetik fel. Jelenleg az ellenség Brüsszel, míg a barát az a mosolygós, medvebocsra emlékeztető figura Moszkvából, aki rendszerint rakétákkal dönti el, hogy kié legyen a "tyúk?"-témájú viták sorsa.

Trump és Putyin alaszkai találkozója nem a világ békéjéről fog szólni, hanem inkább két önző ego versengéséről, ahol a férfias rivalizálás dominál. Mindketten próbálják majd elhitetni híveikkel, hogy ők azok, akik képesek leülni a másikkal, mintha ez valami felnőttkori teljesítmény lenne. Eközben a világ többi része talán azon töpreng, hogy vajon nem egy hatalmas pókerjátszma zajlik-e, ahol a tét városok, és ahol egy-egy blöff ára emberi életekben mérhető. Az igazi kérdés az, hogy ki tudja jobban manipulálni a helyzetet, miközben a háttérben a sorsok drámája játszódik le.

Az igazán megdöbbentő az, hogy a közönség egy része lelkesen tapsolni fog. Nem azért, mert ne értenék, mi zajlik körülöttük, hanem mert a történetet úgy tálalják számukra, hogy az automatikusan felkelti az elismerést. Ezt nevezik politikai dramaturgiának: egyfajta szappanopera, ahol az epizódok végén a nézők sosem kapják meg a megnyugtató befejezést – csupán a következő rémisztő fenyegetés vár rájuk.

Az alaszkai találkozó után mindkét fél győzelmet hirdet. Trump büszkén hazaviszi a közös fotót Putyinnal, és a következőket mondja: "Nézzétek, mekkora békét teremtettem!" Putyin pedig elteszi a felvételt, amelyen Trump kezet ráz vele, majd otthon így nyilatkozik: "Nézzétek, Amerika térdre kényszerült előttünk." A valóság azonban nem lesz ennyire rózsás: a helyzet változatlan marad, csupán annyit mutat meg, hogy a világ ismét kénytelen elfogadni: a béke nem a jogi keretek között, hanem az erőviszonyok alapján formálódik.

És ez az a pont, ahol a kocsmai okostóni már rég nem számít. Mert ha egyszer a tankok újra megindulnak, ő csak annyit fog látni, hogy a tévében egy térkép van, rajta piros vonalakkal. És majd csodálkozhat, hogy azok a vonalak egyre közelebb lesznek hozzá.