A magyarok már tűkön ültek, hogy végre felszabadultan nevethessenek, ám ekkor megérkezett a diktatúra, és az öröm helyét a félelem vette át.

Alfonzó tehetsége révén formálta saját sorsát, karrierje a háború utáni időszakban kezdett igazán felívelni. / Fotó: Bojár Sándor Fortepan

A világot meghódító Markstein Józsi 1940-ben Alfonzó néven vált ismertté. Ekkor hunyt el XIII. Alfonz, a spanyol király, akinek nevét tiszteletből vette fel. Hiába volt a siker, a háború viharos szele őt sem kímélte, és 1944 elején a munkaszolgálat sorsára jutott. Tehetsége azonban megmentette az életét: a keretlegények, akik tátott szájjal figyelték, ahogy ő megjelenik, el voltak ragadtatva a magánszámaitól. Hallgatták, ahogy utánozhatatlan stílusával így szól: "Ide figyeljenek emberek!..."

A helyszínen és abban a pillanatban már mindenki a háború befejezésére áhítozott.

Az újrakezdést. Alfonzó hihetetlen élni vágyástól doppingolva megszökött a munkaszolgálatból, hosszú ideig bujkált, majd amikor végleg elhallgattak a fegyverek, nagy levegőt vett, és arra biztatott mindenkit: folytassunk mindent úgy, mint azelőtt. Folytassuk a bunyót, a bűvészetet, a táncot, a színészetet, a varázslatot. S az élet mintha kárpótolni akarta volna a szenvedésekért: egy sebesült orosz tiszt tolmácsaként Szegedre került, és ott már segédszínészként dolgozhatott. Onnan visszatérve a fővárosba a zseniális bűvész, Rodolfo partnereként léphetett fel a fővárosi nagycirkuszban.

A fejezet további részét Rodolfóval is folytathatnánk.

Gács Rezső, az egyedülálló bűvész, akinek híres szlogenje és egyben életfelfogása így hangzott: "Csak a kezemet figyeljék, mert csalok...!" A II. világháború végén ő is munkaszolgálatos lett, akárcsak Alfonzó, de mindketten sikeresen túlélték ezt a szörnyű időszakot. A háború után Gács Rezső az Országos Artistaegyesület elnökségi tagjává választották, és lehetőséget kapott arra, hogy a vidéki előadások során több alkalommal is közönséget varázsoljon el a korszak ikonikus dívájával, Karády Katalinnal. Rodolfo egyszer megjegyezte: "Az a művész, aki meg van magával elégedve, az nem bűvész többé. Az meghalt..." Ez a gondolat jól tükrözi Gács Rezső alázatát és a művészet iránti elkötelezettségét.

Természetesen, a háború utáni közönséget nem zavarta, ha az előadás nem volt hibátlan. Mindenki műsorra, szórakozásra, és elsősorban kabaréra vágyott – egy kiadós nevetésre, ami jólesett a sok szenvedés után. Korabeli feljegyzések szerint alig néhány hónappal Budapest ostromának vége után a kabaréművészet is újraéledt, és kiszabadult a bombázások elől búvóhelyekre kényszerült világából. Egy újságíró 1945 augusztusában lelkesen számolt be arról, hogy "Budapest minden kerületében új kabaré nyílik. Ez a kabaréalapítási láz a humor, a szatíra és a persziflázs örök diadalát jelenti, és egyben a város újjászületésének tükörképe."

Az első kabaré, amely a vérzivatar után megnyitotta a kapuit a Pódium Kabaré volt, amelynek bemutatójára 1945. március 27-én került sor. Az élni vágyó közönség tódult a Szájkosár nélkül című darabra.

1945 tavaszán egy különleges esemény vette kezdetét, amikor Békeffi Gábor, Pethes Sándor társaságában, a mai Radnóti Színház épületében zöld utat kapott egy kabaré megalapításához. Az előadásokat olyan neves művészek fémjelezték, mint Kellér Dezső és Karinthy Frigyes. A háború utáni időszakot túlélt Békeffi Gábor irányításával a Pódium Kabaré 1945. március 28-án megnyitotta kapuit a Nagymező utca 11. szám alatt. A kabaré-előadások mellett irodalmi műsorokkal is gazdagították a programot egészen 1949-ig. Ekkor azonban a szórakozásnak vége szakad, és a neonbetűk, valamint a címtábla is eltűnt. Békeffi Gábor már 1947-ben kénytelen volt elhagyni az országot, így a vágyott szabadságot nem a Kárpát-medencében találta meg. Édesapja, Békeffi László, aki a híres konferanszié, a szórakoztatás mestere, Lipótváros kedvence, és a Zs-vitamin feltalálója volt, egy alkalommal így fogalmazott: "A diktatúrák nem tűrik el a gúnyt, a viccet, a tréfát - egy szóval, az igazságot."

A régóta áhított szabadság helyett Magyarországon egy újabb diktatúra köszöntött be, és a háború utáni évek nem a fény reményét, hanem inkább a sötét reménytelenséget hozták magukkal. Az emberek gyakran a fájdalmukban kerestek menedéket a kabaré világában, ahol Rodolfo és Alfonzo, a szórakoztatás mesterei, sokszor a nevetés ürügyéül szolgáltak.