Az Atya hatalmas karja a mennyei Szent Kapu, amely most megnyílt a Lateráni székesegyház előtt – értesülhetünk a Vatican News híreiből.

Szent Család vasárnapján, december 29-én Baldassare Reina bíboros, a Szentatya római általános helynöke és a pápa római székesegyházának vezetője, délelőtt tíz órától szentmisét celebrált, amelynek keretében megnyitotta a templom szent kapuját, a bazilika átriumában található jobboldali első bejárati ajtót, ismertebb nevén a Porta Sanctát. Homíliájában a bíboros a tékozló fiát kitárt karokkal fogadó irgalmas Atya szeretetéről és megértéséről beszélt, mélyen elgondolkodtatva a híveket a kegyelem és a megbocsátás fontosságáról.

Nagy örömmel éltük át székesegyházunkban a Szent kapu megnyitását, amivel egyúttal megújítottuk a Krisztusba, az üdvösségünk Kapujába vetett hitünk megvallását - kezdte beszédét a pápa helynöke, aki a Szentatyáról külön megemlékezett, hiszen a lateráni bazilika az ő székesegyháza, az az egyház, melyet szeretetben és közösségben vezet. Ma a Názáreti Szent Családot ünnepeljük, folytatta a bíboros, mely minden családi közösség modellje és a szentháromságos közösség tükre. Az ünnep egyúttal felhívás arra, hogy magunkat Isten családjaként ismerjük fel, melynek hivatása, hogy az egységben növekedjék és imádsággal támogasson minden családot, különösen is a nehézségekkel és szenvedéssel küzdő családokat.

A bíboros bevezető gondolata után a Lukácsi evangélium irgalommal teli atyjáról szóló részét elemezte. A történet középpontjában a tékozló fiú és az otthon maradó bátyja áll, akiket gyakran ellentétbe állítanak egymással. Azonban sokan nem veszik észre, hogy mindkét testvér valójában félreérti az apját. A kisebbik fiú, miután kikéri az örökségét, elhagyja a megszokott otthonát, abban a hitben, hogy végre saját kezébe veszi életét, és függetlenedik az apjától. Ez a döntés és a fiú helyzete rávilágít a mai világ eltévelyedésére, amely azt sugallja, hogy Isten a szabadságunk ellenfele, akit el kell távolítanunk ahhoz, hogy mi magunk irányíthassuk sorsunkat – hangsúlyozta Reina bíboros.

De az idősebb fiú is egy mélységes félreértés foglya, pedig első látásra a hűség és az engedelmesség mintaképének tűnhetne. Lelkülete akkor tárul fel, amikor öccse visszatértekor apjának keserves szemrehányást tesz: "Lásd csak, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal" (Lk 15,29). E szavakból kitűnik, hogy nem szeretetből engedelmeskedett és apját önkényúrnak tartotta, így valójában otthon, de mégiscsak szolgaként élt. Ezekben a szavakban egy szeretet nélküli engedelmesség tárul fel, amelyet egy önkényesnek tartott akarat szolgaságában élünk meg. Egyik fiú sem érzi magát úgy, hogy egy apai házban él, az ő szeretett gyermekeként, hanem mindkettő szolgaként éli meg helyzetét, az idősebb ki is mondja, a kisebbik pedig hazatértekor már csak abban bízik, hogy apja majd a béresei közé fogadja be.

A gyermeki lét az apa feltétlen szeretetén alapuló ajándék

A meglepetés a történet szívében rejlik, ahol az atya szavai megváltoztatják a helyzetet. Miközben a kisebbik fiú a bocsánatért esedezik, az atya váratlanul félbeszakítja őt, és a szolgákhoz fordulva így szól: "Ez a fiam halott volt, de most életre kelt, elveszett, de megtalálták" (Lk. 15.24). Ahelyett, hogy a kisebbik fiút hibáztatná, a szeretet és az öröm szavai törnek elő belőle. Az idősebb fiával szembeni reakciója is figyelemre méltó; gyengédséggel próbálja megnyugtatni: "Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied" (Lk 15,31). Ezek a mondatok mélyen tükrözik a gyermeki lét igazságát: nem egy elnyert státusz, hanem az atyai szeretet ajándéka formálja azt. Az atyaság félreértelmezése pedig komoly hatással bír a testvéri kapcsolatokra is. Az idősebb testvér haragja nem csupán a lakoma elutasításáról szól, hanem a családi kötelékek megszakításáról is. "Most, hogy ez a fiad visszatért, aki a te vagyonodat rossz nőkre pazarolta, te hizlalt borjút vágtál neki" (Lk 15,30) – ezek a keserű szavak a testvérkapcsolat elutasítását hordozzák. Apja fáradozása, hogy egyesítse őket, hiábavalónak tűnik; az idősebb fiú azt vágja a fejéhez, hogy "ez a te fiad", ám az atya szívében megmarad a valós kötelék: "Ez a te testvéred" (Lk 15,32). Minden igyekezetével arra törekszik, hogy mindkét fiát visszavezesse a családi összetartozás tudatába. Baldassare bíboros Jézus példázatában egy különös részletre hívja fel a figyelmet, amely arra ösztönöz minket, hogy észrevegyük a kapu szimbolikáját. Ez a kapu nem csupán egy fizikai hely, hanem egy lehetőség arra, hogy belépjünk a megbocsátás, az elfogadás és a közösség világába. Ahogyan mi is áthaladtunk ezen a kapun, úgy sokan mások is be fognak lépni a szentév során, felfedezve a szeretet és a testvériség új dimenzióit.

Amikor a fiú elindul hazafelé, az evangélium szívhez szólóan ír az atyáról: "Apja már messziről észrevette őt, és szíve tele lett együttérzéssel." "Amikor még messze volt" (Lk 15,20). Itt egy különleges vonás bontakozik ki az apai szívből: az apa nem csupán várakozott, hanem eltökélten és reménnyel telve vigyázott a távolból, és amikor meglátta fiát, belülről remegett meg az érzelmektől. Nem habozik, azonnal eléje siet, átöleli őt, és végtelen gyengédséggel ajándékozza meg egy csókkal.

Szemléljük most az apának ezt a sietését, aki fáradhatatlanul szeretett, lássuk kitárt karjait, mert ezek a kitárt karok a Szent Kaput jelentik. Nem számít, milyen messzire mentünk el, nem számít az sem, amit tettünk, amit eltékozoltunk. Abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy hazatérünk, soha nem találunk zárt ajtókra, hanem ölelés vár ránk, amely befogad és megáld. A ránk váró ház nem más, mint az Atya háza, az ő szíve, egy olyan hely, ahol akkor is néztek és láttak minket, amikor nekünk már nem sikerült észrevenni azt az otthont. Van tehát egy szív, amely felénk mozdul, amikor még távol vagyunk, mert Ő soha nem vált el tőlünk. A reménység zarándokai szeretnénk lenni, annak a soha el nem fáradó szeretetnek a zarándokai, mely újra rátalál az üdvösségre és az újjáalapított családra. Ezekből a kitárt karokból tanuljuk meg újra, hogy egyházzá legyünk, annak a szentsége, annak az Istennek a családja, aki a jóra szabadítja fel a mi szabadságunkat - szólt a bíboros.

Ne habozzunk hát átlépni azon a Kapun, amely Isten szívéhez vezet, ahol az ő karjainak élő megnyilvánulása vár ránk, mindig nyitott ajtókkal fogadva minket. Merjünk belépni bizalommal, tapasztaljuk meg, és meditáljunk azon, milyen csodálatos az Úr (Zsolt 34,9); és miután megéltük ennek a gyermekien szép összetartozásnak az örömét, legyünk a remény fáradhatatlan hirdetői és a testvériség szorgos építői!

A Szent Kapun való átlépés nem csupán egy szimbólum; ez egy elmélyült meghívás, amely arra ösztönöz bennünket, hogy gyermeki szívvel fogadjuk el a Fiú ajándékát. Az Atya mindig vár ránk, még akkor is, amikor távol vagyunk Tőle, ahogyan azt a Lukács evangéliuma (15,20) is tanúsítja. Ez a meghívás arra hív, hogy nyitott szívvel válaszoljunk Isten végtelen kegyelmére, és engedjük, hogy az Ő ölelése kiengeszteljen minket. Ez az ölelés visszaadja nekünk méltóságunkat, és lehetőséget teremt arra, hogy valódi, hiteles testvéri kapcsolatokat építsünk. Az utazás során felfedezhetjük, hogy a szeretet és az elfogadás ereje képes átalakítani életünket és közösségeinket.

Amikor ma átlépjük ezt az ajtót, amely az Atya ölelését jelképezi, szívünket különös együttérzés tölti el azok iránt, akik a példázatban említett kisebbik fiúhoz hasonlóan távolinak érzik magukat, és méltatlannak a szeretetre. Ugyanakkor gondolataink az idősebb fiúra is kiterjednek, aki mély keserűséggel a szívében hordozza a csalódásait, és már nem tudja, hogy ő is Isten szeretett gyermeke. Emlékezzünk a betegekre, a foglyokra, valamint mindazokra, akiket a magány, a szegénység vagy a kudarcaik sújtanak. Azokra, akik elcsüggedve engedik le karjaikat; akik elvesztették a reményt, és már nem keresik az Atya ölelését, mert bezárkóztak önmagukba vagy a világ biztonságának illúziójába. Ebben a háborúktól, viszályoktól és egyenlőtlenségektől terhelt világban mindenkinek nyújtsuk ki a karjainkat. Legyünk biztosak abban, hogy kitárt karjainkon keresztül Isten szeretetének fénye elérje őket. Tudnunk kell, hogy üdvösségünk nem valósulhat meg egyedül, hanem csak közösségben, mint egy család, ezért a testvériséget mindennél fontosabbá kell tennünk, és minden erőnkkel ápolnunk kell!

A Fiában valófiakká válásunk révén vállaljuk magunkra ezt a szent küldetést, és elkötelezzük magunkat az evangélium örömének megélésére. Elsősorban az otthonunk küszöbét átlépve igyekezzünk Istent bevezetni családunk életébe, mindennapi kapcsolatainkba, gyermekeinkkel való interakcióinkba, házassági kötelékeinkbe, valamint az idősek gondozásába. Az általunk tett tanúságtétel legyen olyan ragyogó és termékeny, mint Mária és József példája, hogy minden bezárt kapu megnyíljon, és minden távoli szív utat találjon az atyai ház felé – zárta homíliáját Baldassare Reina bíboros, a Szentatya római általános helynöke, a Lateráni Szent János székesegyház Szent Kapujának megnyitásakor.