"Casanova" egy igazi nőcsábász, akinek neve a szenvedély és a romantika szinonimájává vált. Élete tele volt kalandokkal, szenvedélyes találkozásokkal és felejthetetlen pillanatokkal, amelyek örökre bevésődtek a történelem lapjaira. Ő nem csupán a szerelem

Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy az interneten közzétett születésnapi jókívánságok csupán üres formalitások, érzelem nélküli, rutinból végzett gesztusok. Valóban előfordul, hogy ez így van – különösen, ha valakit, aki már régóta nem lehet közöttünk, gyorsan köszöntenek fel. Ugyanakkor néha egy ilyen üdvözlet meglepően mély beszélgetések kezdeményezésévé válhat a digitális világban. Néhány héttel ezelőtt éppen ezt tapasztaltam, amikor egy régi ismerősöm, aki külföldön él, üdvözölt a születésnapom alkalmából. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk – úgy emlékszem, már május elején egy éve annak, hogy utoljára hallottam róla. Akkor osztotta meg velem a házassága megszűnésével kapcsolatos nehézségeit, valamint azt, hogy ötéves kisfia nála maradt.

Anyámmal ketten vállaljuk a gyerek nevelését, és remélem, hogy ez a helyzet a jövőben is változatlan marad. Az exem jelenleg elfogadta a helyzetet, pedig nagyon szoros kapcsolatban állt a fiunkkal. Nem tudom, mit tegyünk, hiszen váratlanul beleszeretett "szegény". Otthagyta a biztos munkahelyét és az otthonát egy Facebookon fellángolt, tinédzserkori szerelemért, és elköltözött egy másik városba a másikhoz – mesélte egy ismerősöm, akinek a nevét és az országot, ahol él, az ő kérésére nem árulom el.

- Igaz, nem egyik napról a másikra született meg benne a döntés, hogy továbblépjen - folytatta a frissen elhagyott férfi -, legalább két hónapig titokban közeledtek egymáshoz az egykori nagy Ő-vel az interneten. Talán ha nem mutatja meg ennyire a lelkében végbemenő átalakulást, ha nem csak testileg lenne jelen az életünkben, és nem ragadna meg minden alkalmat, hogy magányosan merengjen a telefonja társaságában, fel sem tűnik, hogy valami nincs rendben. De a sokadik hárítás után elkövettem azt a férfiatlan tettet, hogy egy figyelmetlen pillanatban belepillantottam a messengeres üzeneteibe. Az a néhány sor, ami ott várt rám, szinte kiáltott a válaszért az elmúlt hetek zűrzavaraival kapcsolatban. Nem akartam színjátékot játszani, azonnal kérdőre vontam, és belőle ömleni kezdtek a szavak, mint szilánkok, amelyek mindegyike egy újabb darabot fedett fel a titkos valóságból.

Egy év és közel öt hónap telt el a beszélgetésünk óta, és amikor az ismerősöm szeptember végén rám köszönt és felköszöntött, nem tudtam megállni, hogy ne érdeklődjek az élete, életük alakulásáról.

- A gyerek továbbra is velünk van, ezen a téren nyugodt lehetek. A volt páromnak volt néhány próbálkozása, hogy magához csalogassa, de mivel a törvény előtt beleegyezett, hogy a fiunk a megszokott, biztonságos környezetében maradjon, csődöt mondtak a kísérletei. Most valami egész más gyötör. Talán elítélsz, ha elmesélem.

- Ismersz annyira, hogy tudd, hogy sosem foglak elítélni, bármilyen témáról is legyen szó - feleltem. Ez a mondat olyan hatással volt, mint egy varázspálca suhintása; innentől kezdve csupán annyit kellett tennem, hogy nyitott szívvel fogadjam az érkezéseket, melyek az információk formájában zúdultak rám.

A fiam tavaly ősszel lépett be az iskola kapuján, és mi mindannyian izgatottan vártuk ezt az új kalandot. Minden a legjobban alakult: a tanító néni kedvesen fogadta a gyerekeket, az osztálytársak barátságosak voltak, és a tanterem tágas, világos, ideális a hétköznapi tanulásra. Aztán jött egy szülői kirándulás, amely minden eddigi tapasztalatomat felülmúlta. A buszon, ahol a gyermekeink egymás mellett ültek, én ismerkedtem meg egy anyukával, akihez azonnal különös vonzalmat éreztem. Mintha már régóta ismernénk egymást, úgy beszélgettünk, és a kirándulás során a játékok alatt is folyamatosan kerestük egymás társaságát. Amikor a busz visszahozott minket, nem tudtam ellenállni, és elkértem a telefonszámát. Pár közös programot szerveztünk a gyerekekkel: játszóterek, állatkertek, és végül már csak az maradt hátra, hogy kettesben is elmenjünk kávézni. A válasza azonnali igen volt, és ekkor indult el közöttünk valami igazán különleges. Csak a negyedik találkozónk során árulta el, hogy férje van, és a kisfia mellett két tinilánya is, akik nagyon szeretik az apjukat. Kiderült, hogy évek óta szenved a házasságában, de a lányok miatt nem tud kilépni belőle. Én úgy éreztem, mintha a világom ismét összeomlana, de próbáltam erős maradni. Ahogy telt az idő, egyre inkább magába szippantott ez a viharos, de gyönyörű kapcsolat, tele rejtett érzelmekkel. A fiaink pedig a legjobb barátok lettek, folyamatosan a közös programokat követelték, így esélyünk sem volt kiszállni ebből a káprázatos, mégis veszélyes helyzetből. Aztán idén júliusban elérkezett a pillanat, amikor a nőnek döntenie kellett: részt vesz a lányai által szervezett családi nyaraláson, vagy szembesíti a férjét a valósággal. Tőlem kért segítséget, szinte könyörgött, hogy bátorítsam, de én úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy a lányok lába alól kihúzzam a talajt. Így hát arcomra fagyott egy semleges mosoly, és bíztattam, hogy élje meg az utazást. Miközben próbáltam közömbös maradni, a nő úgy értelmezte a szavaimat, hogy csak játszom vele. Casanovának nevezett, és kijelentette, hogy nem akar többet velem lenni. Azóta is ragaszkodik ehhez a döntéshez, és bár az iskolaudvaron naponta találkozunk, érzem, hogy szenved. Én is magam alatt vagyok, de úgy érzem, helyesen döntöttem. Mégis, néha meginog a szívem, és a legszívesebben kiáltanék a világnak, amit érzek... Most pedig rajtad keresztül teszem ezt, remélve, hogy az üzenetem soha nem jut el a címzetthez.