Lenyűgöző és tehetséges vagy, de még fiatal vagy ehhez.

Az egyetemi éveid idején többször láttalak táncolni, és mindig úgy éreztem, hogy ha felmész a színpadra, le sem tudom rólad venni a szememet. Sajnálom, hogy itthon már nem láthatlak.

Két éve fejeztem be tanulmányaimat a Magyar Táncművészeti Egyetemen, és azóta a Morva-sziléziai Nemzeti Színházban táncolok Csehországban. Az osztálytársaimhoz hasonlóan nekem is komoly kihívást jelentett elhelyezkedni, hiszen napjainkban nem egyszerű táncos pályára lépni és színházi lehetőségeket találni. A végzősöknek azt tanácsolom, hogy ne féljenek jelentkezni minden lehetőségre, és ha valahol lehetőséget kapnak, azt bátran fogadják el, és dolgozzanak szívvel-lélekkel! Ostravában élvezem a munkámat, és decemberben előléptettek. A csapat nagyon jó, a légkör családias, és a kollégáim csodás emberek, akikkel kölcsönösen tiszteljük egymást – ez sajnos nem mindig mondható el más társulatokról. Bár nem vagyok még a legnagyobb tapasztalattal bíró táncos, de sokszor hallom, hogy nem mindenhol ilyen támogató a környezet, ahol a táncosok dolgoznak.

Amennyiben egy klasszikus képzettséggel rendelkező táncművész itthon kívánja folytatni pályafutását, és nem sikerül bejutnia az Opera balettkarába, vagy a neoklasszikus irányvonalat képviselő Győri és Pécsi Baletthez, akkor - ha Fortuna kegyes hozzá - külföldi lehetőségek nyílhatnak meg előtte. Ezek a nemzetközi tapasztalatok sokféle fejlődési lehetőséget kínálnak, azonban nem mindenki számára vonzó a távoli országokban való élet, különösen, ha a családjától kell távol lennie.

A klasszikus táncművészet iránt elkötelezett fiatalok közül sajnos sokan, a Táncmű után, nem folytatják a pályájukat. Kilenc évnyi kemény munka és kitartás után, ha nem sikerül professzionális táncosként elhelyezkedniük, sokan úgy döntenek, hogy feladják az álmaikat, ami rendkívül szomorú látvány. Rengeteg időt és energiát fektetnek a fejlődésükbe, de sajnos előbb vagy utóbb kiderül, hogy ez a világ nem mindenkinek való. Az egyik barátnőm, aki csodálatos tehetséggel és kiváló balerina képzéssel rendelkezik, az iskolát követő második év végén úgy döntött, hogy elég volt, és búcsút intett a táncnak.

Az egyetem számomra nemcsak egy csodálatos élményt hozott, hanem valódi második otthonommá is vált. Egyfajta buborék volt, ahol a tanulás és a fejlődés mellett a mesternőm, Molnár Márta irányítása alatt fantasztikus dolgokat élhettem meg. Mindazt, amit ma tudok, nekik, Dorkó Edinának és Márta néninek köszönhetem. Azonban amikor végre kiléptem a való világ kapuján, egy hatalmas sokk ért. A társulatban való munka teljesen más dimenziót jelentett. Azt hittem, hogy már profi táncos vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy az igazi táncosélet csak most kezdődik. Az egyetemi éveink alatt gyakorlatilag non-stop az iskolában voltunk, és alig volt időnk külsős barátokra; az osztálytársaim lettek a legjobb barátaim. A külvilágra való tekintet helyett inkább egymásra koncentráltunk.

A Táncművészeti Intézet kiemelkedő hallgatója voltál, és számos elismerést gyűjtöttél be az évek során. Legutóbb pedig a legjobb pályakezdő díjat is megkaptad, ami nem kis teljesítmény. Ennek ellenére úgy érzed, hogy az elhelyezkedés nem volt egyszerű feladat számodra.

Számos próbatáncot teljesítettem már, de a visszajelzések mindig hasonlóak voltak: csodálatos tehetség vagyok, de sajnos túl fiatal és tapasztalatlan a társulati munkához. A külföldi színházak gyakran a saját növendékeiket részesítik előnyben, ami teljesen érthető. Először az Operában próbálkoztam, majd miután ott nem nyertem felvételt, Drezdában, Monte-Carlóban, Norvégiában, a Béjart-nál és a Berlini Nemzeti Balettnél is próbáltam a szerencsémet. Végül Csehországban találtam meg a helyemet.

Hálás és boldog vagyok, hogy elkezdhettem a professzionális munkát. A mai napig üdítő érzés, hogy reggelente azt írom anyukámnak: éppen a színházba sétálok, és nem azt: megyek az egyetemre. Kilenc év tanulás után végre elértem, amire mindig is vágytam. A mienk kisebb társulat, klasszikus és modern darabokat egyaránt táncolunk. Mindenki rendelkezik valamilyen speciális képességgel, ami megcsillan a színpadon.

Mi az a különleges fény, ami a deszkáidon tükröződik rólad? Mivel tudod igazán kisugározni egyediségét a stílusodnak és a személyiségednek?

Talán Isten különös kegyelme, hogy ilyen szép alakkal áldott meg: hosszú kezek és lábak jellemzik a megjelenésemet, ami a szakmai közönségnek is elnyeri a tetszését. A társulatban a lányok között én vagyok a legmagasabb, és valószínű, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy könnyebben tudtam előrelépni, hiszen senki más nem hasonlít hozzám. Amióta Ostravában táncolok, kizárólag szólistaszerepekben lépek színpadra: a Hattyúk tavában a Nagy hattyú, a Yuri Vámos-féle Diótörőben pedig a Tündér, aki Klára édesanyja. Igazán akkor figyeltek fel rám, amikor Justin Peck neves amerikai koreográfus neoklasszikus darabját, a Heatscape-et bemutattuk. Ebben egy hosszú, tízperces pas de deux-t táncoltam a partneremmel a Second Movement részben. Ez volt a tavalyi évad legnagyobb kihívása számomra: úgy éreztem, hogy valami igazán különlegeset alkotok. Justin Peck asszisztense választott ki erre a feladatra, és bár kezdetben második szereposztásban táncoltam egy tapasztaltabb táncossal, amikor ő elhagyta az együttest, én léptem előre. Már az is óriási örömet okozott, hogy második szereposztás lehettem, most pedig annyira megbíznak bennem, hogy azonnal az első szereposztásba írnának be nagyobb feladatokra, ami rendkívül megtisztelő érzés számomra.

Mi a terved? Maradsz Csehországban, esetleg megpróbálsz más külföldi társulatnál elhelyezkedni vagy hazahúz a honvágy?

Őszintén szólva, vágyom arra, hogy továbblépjek, és nem azért, mert itt, ebben a társulatban ne érezném jól magam, hanem mert szeretném szélesíteni a látókörömet és új tapasztalatokat gyűjteni. Nagyoperaházak színpadán, hatalmas közönség előtt álmodom a táncomról, és arról, hogy minél több embernek átadhassam a művészetem varázsát. Ha ez a lehetőség nem valósul meg, örömmel maradok itt még egy évet. Számomra a honvágy nem jelent problémát, a külföldi élet kihívásai inkább inspirálnak.

A családom hiánya már régóta kísért, hiszen már jó ideje nem voltam otthon. Azonban a szüleim mindig ott vannak, hogy támogassanak, és rendszeresen eljönnek az előadásaimra. Ha felhívnám anyukámat, hogy nem érzem jól magam, és szeretném őket látni, biztos vagyok benne, hogy apukámmal együtt holnap reggel itt állnának mellettem. Csodálatos szülők vettek körül, akik mindig is mellettem álltak, és rengeteget segítettek az utamon. Már három és fél évesen elkezdtem a ritmikus sportgimnasztikát, mert annyira vágytam arra, hogy kipróbálhassam. Eleinte az edző nem akarta megengedni, hogy beálljak, mert még túl kicsi voltam, de a szüleim kitartóan könyörögtek, míg végül engedett. Innentől fogva elindulhatott az utam. A balettórák viszont nem voltak a kedvenceim – négyéves kislányként nem sok másra voltam képes, mint hogy a rúdon lógva dobáljam a lábamat. Időbe telt, mire megszerettem a balettet. Keveházi Gábor mester, aki ott tanított, ahol gimnasztikáztam, egyszer azt javasolta a szüleimnek, hogy próbáljam ki a táncművészetet, mert tehetségesnek tart. Amikor felvettek, határtalan boldogság töltött el.

Mesélted, hogy mindig is vágytál arra, hogy a Monte-Carlói Balett társulatának tagja legyél, és úgy érzed, hogy tökéletesen illeszkednél Jean-Christophe Maillot táncosainak sorába.

Ők a táncművészet csúcsát képviselik, igazi legendák a szakmában! Az idősebb és tapasztaltabb táncosok körében valóban kihívás bekerülni, hiszen a felvételi folyamat rendkívül szigorú. Nemrég újra meghívtak próbatáncra, és remélem, hogy most végre sikerülni fog. Berlin számomra egy különleges helyszín, ahol igazán otthon érzem magam a mozgásban. Gyerekként mindig is az Ausztrál Nemzeti Balett volt a vágyam, de ráébredtem, hogy az a távolság számomra most még elérhetetlen, ezért egyelőre inkább Európán belül keresem a lehetőségeket.

Ki tudja, mi rejlik a jövőben? Ez a szakma hihetetlenül kiszámíthatatlan, és éppen ez az, ami igazán varázslatossá teszi. Soha nem lehet tudni, hogy milyen meglepetések várnak rád, ami hatalmas adrenalinlöketet adhat, de mindezért rengeteg szeretet és szenvedély szükséges. Ahhoz, hogy talpon maradj, igazán el kell kötelezned magad. Nagy álmom, hogy Tatjánát táncolhassam az Anyeginben, különösképpen az utolsó pas de deux-t; már számtalanszor megnéztem John Cranko csodás koreográfiáját a YouTube-on. Annyira mély érzelmeket ébreszt bennem, és jó lenne egyszer én is képes lenni hasonló hatásra! Ha jövőre Ostravában maradok, talán lehetőségem nyílik arra, hogy A hattyúk tavában én alakítsam a főszerepet.

Azt is szeretem, amikor a vendégkoreográfusok személyre szabják a szerepet. Most éppen Jeroen Verbruggennel dolgozom, aki a Peer Gyntöt koreografálja, és megkaptam Ingrid, a menyasszony szerepét. Csodálatos szólót, pas de deux-t táncolhatok, és borzasztóan élvezem a közös alkotást a koreográfussal. Egész más, mint kész darabot betanulni. Ha előadás végén valamelyik néző odajön hozzám, és azt mondja, hogy meghatottam, mert ez a szerep nagyon én voltam, vagyhogy megnevettetem, megríkattam, akkor már jól vagyok, és úgy érzem: elértem valamit. Ha százból csupán egyetlen ember mond ilyet, már tettem valamit a művészetért. Hiszen a tánc, a színház lényege számomra hatást kiváltani.