Dénes Ferenc hangsúlyozza, hogy a magyar labdarúgó-válogatott önálló erőfeszítésekkel képes lesz megszerezni a részvételi jogot a világbajnokságon.
A magyar sport finanszírozási modelljének tükrében milyen volt a párizsi olimpiai szereplés? Milyen indokok szólnak amellett, hogy a női kézilabda-válogatott visszakerülhet a sportág csúcsára? Van-e realitása egy európai szuperligának, mi jelentette a legfőbb pozitívumot a magyar labdarúgásban, 2024-ben? Van-e realitása az olimpiarendezési álmoknak, mekkora szerephez juthat a mesterséges intelligencia a sportban? Minderről Dénes Ferenc sportközgazdász beszélt az InfoRádió Aréna című műsorában.
Év végén vagy év elején rendszerint lehetőségünk nyílik arra, hogy áttekintsük a sportélet és a sportgazdaság legfrissebb eseményeit és trendjeit. Most sem lesz ez másképp. A 2024-es év kiemelkedő eseményei, mint a párizsi olimpia és a labdarúgó Európa-bajnokság, izgalmas témákat kínálnak számunkra. Vizsgáljuk meg, milyen hatással voltak ezek az események az elmúlt évek tapasztalataira a nézőszám, az érdeklődés és a pénzügyi szempontok terén. Kérdés, hogy sikerült-e felülírniuk a korábbi évek tendenciáit, és milyen irányba mozdíthatják el a sportágak jövőjét 2025-re és azon túl, akár 5-10 éves távlatban.
Nézzük meg a dolgot egy magyar perspektívából, mert talán ez adja a legérdekesebb színt a témának. Az olimpiával kapcsolatban vegyes érzelmek kavarognak bennem, és úgy érzem, a közvélemény is megosztott ebben a kérdésben. A szurkolók és sportkedvelők természetesen örömmel ünneplik a magyar sikereket, de aligha vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy az elmúlt 10-12 év kormányzati támogatása a sportágak, különösen az olimpiai sportok terén, valahogy nem hozta meg a várt eredményeket. Az állami források, amelyek ebbe a rendszerbe kerültek, és azok körüli infrastruktúra fejlesztése, nem mindig tükröződik a versenyeken elért teljesítményekben. Talán sokunkban ott motoszkál a hiányérzet, hogy a befektetett energia és erőforrások tükrében több érem, több siker kellett volna, hogy szülessen. Kérdés persze, hogy van-e még esélyünk a jövőben, hiszen jól látható, hogy a gazdasági nagyhatalmak szépen lassan érvényesítik dominanciájukat a sport világában, és nem mindig könnyű felvenni a versenyt velük.
Bár néhány sportágban valóban kiemelkedő eredményeket értünk el, a teljes elégedettség mégis távolinak tűnik. Sokan hangsúlyozzák, hogy Európa olimpiai szereplése egyre csökken, ami nem új jelenség; ez egy évtizedek óta tartó folyamat. A nagyobb országok folyamatosan növelik a sportágakra fordított anyagi támogatást, ami miatt a versenyhelyzet rendkívül kiélezetté vált, hiszen a sportolók létszáma is jelentősen eltér. Ezzel szemben a sportállamtitkárság ambiciózus célokat fogalmazott meg: a magyar csapatnak Los Angelesben az éremtáblázat első tíz helyezettje között kellene végeznie, vagy minimum tíz aranyérmet kellene megszereznie. De mennyire reálisak ezek az elvárások?
Mielőtt belevágnánk, érdemes megemlíteni, hogy az államtitkárság olimpiai célrendszereinek meghatározása önmagában is izgalmas kérdéseket vet fel. Felmerül a kérdés, hogy vajon az olimpiai bizottság, mint civil szervezet, hogyan reagál erre a helyzetre. Valóban civil kezdeményezésről van szó, vagy inkább egy állam által irányított programról? Tényleg szükséges, hogy a magyar állam konkrét célokat fogalmazzon meg, vagy lehet, hogy a kormányzati forrásokhoz valamilyen elvárásokat kapcsolnak a sportállamtitkárságon keresztül? Ha ez utóbbi lenne a helyzet, akkor talán elegánsabb lenne, ha a Magyar Olimpiai Bizottságot is bevonnák a célok megfogalmazásába, legalább formálisan figyelembe véve az ő elemzéseiket és elképzeléseiket. A második észrevételem az, hogy nem tartom lehetetlennek a kitűzött célok elérését, hiszen az állami támogatás rendkívül stabilan jelen van a magyar olimpiai sportágak mögött. Az elmúlt évek során, amikor még nem volt világos, hogy meddig tart a kedvező időszak, és a pénzáramlás is kiszámíthatatlan volt, mára a költések már sokkal átgondoltabbak és hosszú távra tervezettek. Az infrastruktúra nemcsak a stadionokban és létesítményekben, hanem a mögöttük álló eszközparkban és tudásbázis-építésben is megvan, egyre több sportág esetében. A tapasztalatszerzés már jóval túlmutat a könyveken: az edzők aktívan részt vesznek tapasztalatcserékben, és a fiatal csapatok egyre gyakrabban képviselik Magyarországot rangos nemzetközi versenyeken. Mindez előbb-utóbb gyümölcsöző eredményeket fog hozni, hiszen jelentős anyagi támogatás áll rendelkezésre. Ráadásul úgy érzem, hogy ezt a versenyt nem mindenki tudja majd tartani velünk. Érdemes megemlíteni például a norvég kézilabda helyzetét, amely, miközben Magyarországon virágzik a sportág, jelenleg súlyos kihívásokkal küzd, és a hírek szerint csőd közeli állapotba került. Ez is jól mutatja, hogy a magyar sportfinanszírozás jelenlegi stabilitása nemcsak előny, hanem egyúttal lehetőség is a jövőbeli sikerekhez.
Teljesen lenyűgöző, ha a két ország gazdasági teljesítményét nézzük, különösen az abszolút számok tükrében.
Igen, csak nálunk van egy félállamosított sportrendszer, Norvégiában meg, úgy tűnik, hogy nincs, sőt általában a skandináv országokban sincs. A finneké is jó példa, nem nagyon volt érmük Párizsban, és ott most óriási küzdelem folyik, hogy legalább annyi pénzt biztosítson a kormányzat az olimpiai felkészülésre, mint nálunk egy sportágban szokás adni, csak hogy értékeljük a nagyságrendeket. A magyar kormánynak a sport egy fontos kommunikációs platform, nem sajnálja tőle a pénzt. Értékítélet nélkül mondom, hogy jól látható, határozott üzenete, célja van a magyar kormánynak a magyar sportsikerekkel, és ehhez mindenfajta környezeti elemet megteremt.
A sportállamtitkárság világossá tette, hogy a jövőben lényegesen fokozni kell a hatékonyságot. De hogyan érhetjük el a sportpénzek optimálisabb felhasználását? Melyek azok a területek, ahol javítani lehet a források allokálásán és a programok eredményességén?
Ez egy rendkívül összetett kérdés, mivel a hatékonyság eléréséhez olyan gazdálkodási modellre lenne szükség, amely jelenleg Magyarországon nem igazán elérhető. Pénzköltés zajlik, de igyekszem kerülni az elítélő megjegyzéseket. Az én nézőpontomból nézve nem ideális, hogy a sportfinanszírozás és a sporthoz való hozzáállás nem profitorientált, nem a valós pénzügyi értékek mentén alakul. Az egyetemen is nehéz átadni ezt a szemléletet a diákoknak, hiszen már fiatal korban megjelenik az a gondolat, hogy minek foglalkozni a forrásokkal, amikor az állam úgyis biztosítja a támogatást, és nekünk az a feladatunk, hogy ezt a pénzt a lehető legjobban elköltsük. Tapasztalataim szerint, ha nincs nyereségorientált kényszer a rendszerben, az emberek hajlamosak nem hatékony árképzési vagy költségszerkezeti megoldásokra, amelyek sokkal nagyobb ráfordítást igényelnek, mint amennyi valóban szükséges lenne. Az egyetemi kollégáim kutatásai alapján Magyarország az olimpiai érmek megszerzésére fordított költségeket tekintve kiemelkedően magas összegeket költ, ami jól tükrözi a helyzetet. Összességében tehát a rövid válaszom az, hogy rendkívül nehéz hatékonyan működtetni egy olyan rendszert, amely alapvetően állami, puha költségvetési keretek között működik.
Milyen lehetőségek rejlenek a sportszövetségek előtt, hogy még inkább elősegítsék a sportágak fejlődését? A sportvilág sokszínűségéből adódóan találkozhatunk kisebb és nagyobb szövetségekkel, amelyek különböző szintű szakmai és gazdasági teljesítménnyel bírnak. Vannak olyanok, amelyek a legjobb gyakorlatokat követik, míg másoknak még fejlődési lehetőségeik vannak, hogy felzárkózhassanak. A 2020-as évek közepén a szövetségek számos területen javíthatnának, például a fiatal tehetségek támogatásában, a sportágak népszerűsítésében, valamint a fenntarthatóság és a közösségi elköteleződés terén. Emellett fontos lenne a szövetségek közötti együttműködés fokozása is, hogy a tapasztalatok és a tudás megosztása révén mindenki profitálhasson. Milyen új stratégiák és innovációk segíthetnék a sportszövetségeket abban, hogy hatékonyabban működjenek és még inkább hozzájáruljanak a sportágak fejlődéséhez?
A Szövetségekkel alapvetően nincs probléma. Én nagyon komolyan vagyok amellett, ami a Magyar Labdarúgó Szövetséggel történt az elmúlt tizenévben. Ugyanis a magyar labdarúgás szervezeti rendszere, szövetségi szinten, szerintem remekül fejlődött. Összevethető bármelyik nyugat-európai sport- vagy labdarúgó-szövetséggel. Nem véletlenül vannak nagyon komoly pozícióban magyar futballdiplomaták a FIFA-nál és az UEFA-nál is. Az persze - és innen kezdődik az a bizonyos vajszínű árnyalat, amelyről Esterházy Péter beszél -, hogy azzal, hogy a professzionális labdarúgás is beolvadt a Magyar Labdarúgó Szövetségbe, bizonyos fokig ez a bürokratikus gondolkodás óhatatlanul a hivatásos labdarúgásra is átárad. Pont erről beszélek, hogy van az a típusú bürokrácia, amely nem gazdasági alapokról működtet, ön is azt kérdezi tőlem, hogy hogyan lehet hatékonyan elkölteni a pénzt. Hatékonyan úgy lehet elkölteni a legnagyobb pénzt, hogy a legtöbb profitot termelje. Na, a profit szó a magyar sportban, hogy is mondjam, már a magángazdaságokban is csak a nagyon szűk fitnesztermek terén érdekes felvetés, hiszen az állam közvetve vagy közvetlenül mindenütt jelen van. Ez a típusú gondolkodás, azt hiszem, rányomja a bélyegét az egész magyar sport működésére. Amikor elkezdtem a sportgazdasággal foglalkozni még a 1980-as évek végén, akkor azonosítottuk be azt, hogy a magyar sport problémái alapvetően a puha költségvetési korlátból fakadnak. Alig telt el harminc év, visszaértünk ide.
A sportszakmai aspektusokat tekintve nem szükséges túlzottan mélyrehatóan elemezni a helyzetet, de megfigyelhető, hogy az elmúlt négy olimpián a teljes magyar küldöttség teljesítménye viszonylag hasonló képet mutatott, mind érmek, mind pontszerző helyezések szempontjából. Persze voltak kisebb eltérések, de ezek nem voltak drámaiak. Az úszás, a vívás és a kajak-kenu továbbra is dominál a magyar érmesportban, és ez valóban okot ad a büszkeségre. Fontos, hogy megőrizzük és erősítsük a nemzeti hagyományainkat ezekben a sportágakban. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy hasonló elszántsággal támogassuk azokat a sportágakat is, amelyek egyre inkább teret nyernek az olimpiai mozgalomban, még ha nem is állunk bennük olyan erősen. A fejlődés érdekében nyitott szemmel kell figyelnünk az új lehetőségekre.
Természetesen felvetődik a kérdés, hogy a kajak-kenu mennyire tekinthető a magyar kultúra szerves részének vagy kulturális színterének. Az elmúlt évtizedek során ugyanis ez a sportág mindig is az olimpiai aranyérmek gyártójaként volt ismert. Jelenleg talán nem termel aranyat, de a nemzetközi versenyeken ismét sikerült érmeket hozni. Érdemes megemlíteni, hogy a kajak-kenu szövetség tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ne csupán a síkvízi szakágra koncentráljon, hanem a szabadidős kajak-kenu és a sárkányhajózás területén is komoly lépéseket tegyen. Ezért úgy vélem, hogy a szövetség szempontjából nem állunk rosszul; próbálják integrálni a szabadidős tevékenységeket is a teljes palettába. Ugyanakkor, ha visszatekintünk a két világháború közötti időszakra, láthatjuk, hogy az evezés kiemelkedően népszerű szórakozási forma volt a polgári közép- és felső réteg körében, míg a kajak-kenu sosem volt ennyire hangsúlyos. Ennek ellenére a sportág mindig is hozzájárult az olimpiai sikerekhez, és ez teljesen elfogadható. Bár az aranyérmek hiánya is megfigyelhető, a rengeteg nyert érem mégis figyelemre méltó. Az igazi probléma viszont az, hogy a kajak-kenu szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság által előzetesen megfogalmazott várakozások szerint három-hat érmet reméltek. Hogy lehet egy ilyen eredmény, amikor a kajak-kenu infrastrukturálisan és napi szintű finanszírozásban is kiemelkedő helyzetben van?
Tegyük azt hozzá, hogy a sportágban jóval nagyobb a verseny, mint akárcsak az 1990-es években, a világ szinte minden országában kajakoznak vagy kenuznak, nem olyan szinten feltétlenül, mint Magyarországon, Németországban, Ausztráliában, vagy Új-Zélandon, de jóval nagyobb lett a konkurencia. Bár a vívás sem tekinthető top sportágnak mondjuk az úszással, atlétikával, tornával összevetve, nagyjából a kajak-kenuval azonos a népszerűsége a világban, de most már néhány afrikai országot kivéve szinte mindenhol vívnak. A vívást ugyanakkor talán még nehezebb átültetni a hétköznapokba, mert amíg mondjuk kajakozni, kenuzni lemehet az ember szabadidejében, azért a víváshoz speciális felszerelés kell.
Régóta, nem most az utóbbi időben, egy különleges irányvonal bontakozott ki a sportágunkban. A kajak-kenu terén mi rendelkezünk egy teljes spektrumú magyar csapattal, amely minden számban komoly esélyes a sikerre, legalábbis a döntőbe jutás szempontjából. Ezzel szemben más országok inkább egy-egy párosra, egyéni versenyzőre vagy kis négyes csoportra fókuszálnak, és őket próbálják a legjobban menedzselni. Ennek következtében sokkal komplexebb feladat egy egész sportágat irányítani, mint csupán egy-egy versenyzőt. Érdekes kérdés merül fel ezzel kapcsolatban: miközben óriási összegek áramlanak az infrastruktúrába, hangsúlyozom, hogy nem csupán a létesítményekbe, hanem azok átfogó fejlesztésébe is, egyre több sportoló választja a külföldi edzőket és más országokat a felkészüléshez. Ez új kihívások elé állítja a rendszerünket. Nem csupán a taekwondó esetében tapasztalható ez, hanem az úszás terén is felerősödik a jelenség.
Bár voltak korábbi példák, a helyzet most is izgalmas. Hosszú Katinka évekig az Egyesült Államokban edzett és tanult, de nem ő az egyetlen: más magyar úszók is külföldi tapasztalatokat gyűjtöttek. Jelenleg a magyar válogatott ígéretei közül sokan szintén a nemzetközi színtéren készülnek, majd az így szerzett tudással és tapasztalattal hozzájárulnak az ország sportdicsőségéhez. Az úszósport sajátos vonása, hogy évről évre felbukkannak új tehetségek, olyan versenyzők, akikből potenciális olimpiai éremesélyes válhat. Érdekes, hogy 2024-re az úszósport a legjobb teljesítményt nyújtotta, még úgy is, hogy sokan külföldön készültek. Ez a tendencia valóban figyelemreméltó!
Hosszú Katinka pályafutásának kezdeti lépéseit nagypapája támogatta, aki kulcsszerepet játszott az első nagyobb sikerek elérésében. Ezen élmények hatása az életjáradékában is megmutatkozik. Fontos megemlítenünk, hogy ez a jelenség rávilágít a magyar sportkultúra sajátos értékeire és hagyományaira.
Az életjáradék kérdése rendkívül összetett, és az utóbbi hónapokban Milák Kristóf kapcsán is sok szó esett róla. Érdekes módon, Kristóf nem nevezett meg senkit sem edzőjeként, sem nevelőedzőjeként, így az állam által erre szánt összeget nem lehet egyértelműen senkinek juttatni. Pedig jól tudjuk, kik voltak azok a szakemberek, akik segítették őt a fejlődésében az elmúlt évek során. Még ha az utóbbi időszakban némi zűrzavar is övezte a részleteket, és kérdések merültek fel arról, hogy melyik edző milyen mértékben járult hozzá Kristóf sikereihez.
Fontos kiemelni, hogy a szövetség nyílt levélben szólította meg Orbán Viktort, kérve őt, hogy találjon megoldást erre a problémára. Ebből világosan látszik, hogy a magyar sport működési mechanizmusát nem szükséges tovább részletezni.
Ami a csapatsportágakat illeti, kézilabdában és vízilabdában elmaradt az olimpiai érem, a kézilabdázók nem is feltétlenül voltak erre esélyesek. Viszont négy csapat ott volt az olimpián, és a női kosárlabda-válogatott is közel járt ahhoz, hogy kikerüljön Párizsba. Mekkora jelentőségét látja annak, hogy csapatsportágakban legalább ezt a szintet tudjuk tartani? Korábban azért ön is tett kritikus megjegyzéseket, hogy kézilabdában egyáltalán nem tartunk ott, ahol kellene. Volt azért előrelépés az elmúlt egy-két évben.
Nem tudom megmondani, mit hoz a jövő, de az már most is nyilvánvaló, hogy a 2024-es női Eb-bronzérem egy új korszak kezdetét jelzi. A szakértők régóta hangoztatják, hogy van egy fiatal generáció, akiktől sokat vártunk. Párizs színpadán talán nem teljesítik be a várakozásokat, de Los Angelesben már reális esélyekkel indulhatnak. Az igazi kérdés, hogy kik lesznek a legnagyobb ellenfelek. Az orosz csapat már nincs a mezőnyben, a nőknél pedig a dánok, franciák és norvégok tűnnek a legnagyobb kihívónak, és tudomásom szerint mindannyian pénzügyi gondokkal küzdenek. Ezzel szemben Magyarország helyzete stabilabb. Ebből kiindulva a szakemberek, nem én, arra következtetnek, hogy a magyar női kézilabdának komoly esélye van a csúcsra jutásra. A férfi csapat sorsa azonban még kérdéses, azt majd a jövő dönti el.
Azért az olimpiai kijutás Los Angelesre is célkeresztben van.
Szerintem ez a minimális elvárás. Most nem vagyok államtitkár, hogy célokat határozzak meg, de azt gondolom - részben szurkolóként, részben szakmaszerűen foglalkozom vele, hiszen tanítom, publikálok róla, félig ez tölti ki az életemet -. hogy semmifajta különlegesség nincs abban, ha azt mondjuk, hogy ezeknek a csapatsportoknak ott kell lenniük az olimpián. Kudarc, ha nem jutunk ki. Nem félnék azt mondani, hogy mindegyik csapatunktól minimum érmet várunk. Ezek az emberek, hála Istennek, professzionális sportolók, ne jöjjünk azzal, hogy agyonnyomja őket az elvárás, meg a tét, nem nyomja agyon, mert akkor nem professzionális sportolók. Mindig azt mondják, hogy nüanszokon múlik a siker, mi az a nüansz? Ugye, emlékszünk a 2024-es olimpiára, amikor kihagytunk egy nagy ziccert, és még éppen javában keseregtünk, amikor a kontrából megvertek minket. Ez nem fordulhat elő. Legyen bátorságunk azt mondani, és akkor az államtitkárságra hivatkozom, hogy tessék bent lenni a tízben, a közvélemény is elvárhatja, tényleg szeretjük ezeket a sportolókat, nagyra tartjuk őket.
Ami az egyéni sportágakat illeti, hogy látja, mennyire sikerülhet a gyerekeket bevonni, és a szabadidősport jelentőségét is növelni azzal, hogy mondjuk egy olimpián olyan sportágak is megmutathatják magukat, amelyek a négy év többi részében nem feltétlenül vannak szem előtt?
A magyar gyereksport terén hatalmas előrelépést tapasztalhatunk, különösen a TAO-rendszer révén. Az új kezdeményezések keretében már óvodáskorú gyermekeket is igyekeznek bevonni a sport világába, ami kiemelkedően fontos. A TAO-normák lehetővé teszik, hogy legalább öt sportág, valamint az olimpiai szinten sikeres sportágak folyamatosan keresik és toborozzák a tehetségeket. Ezen a rendszeren keresztül nemcsak hogy a gyerekek részesei lehetnek a sportnak, hanem aktívan foglalkoztatják is őket, ami kétségtelenül pozitív fejlemény. Az viszont, hogy mit is szeretnénk elérni a gyereksporttal, még mindig kérdéses. Az elmúlt évek egyik legfigyelemreméltóbb programja, az Úszó Nemzet Program, amit az úszószövetség indított, szerintem fontos lépés ebben az irányban. Nem állítom, hogy közvetlen összefüggés lenne az úszóink olimpiai sikeressége és a gyerekekkel való intenzív foglalkozás között, de kétségtelen, hogy ez a program hozzájárul ahhoz, hogy Magyarországon egy erős úszókultúra és vizes sportágakhoz való kötődés alakuljon ki, beleértve a vízilabdát is. Ha valaki Magyarországon vízilabdás szeretne lenni, az egyértelműen elismerést nyer, hiszen mindannyian láttunk már vízilabdásokat, szurkoltunk a sikereiknek, és átélhettük az olimpiai győzelmek örömét. Ezzel szemben sok fejlett országban a vízilabda ismeretlenségbe ütközhet, és kérdéseket vethet fel, ha valaki azt mondja, hogy vízilabdás szeretne lenni. Az itteni helyzet tehát egyedülálló, és érdemes ezt a kultúrát tovább erősíteni a jövő generációi számára.
A szakértők véleménye szerint az Úszó Nemzet Program hatásai csak a következő tíz-tizenöt, esetleg húsz év múlva fognak igazán megmutatkozni. Hiszen azok a fiatalok, akik részt vesznek a programban, csak később, a fejlődésük során érnek el arra a szintre, hogy a versenysport világában megmérettethessék magukat. Emellett a program nemcsak az úszásra és a vízilabdára gyakorol hatást, hanem számos más sportág fejlődésére is. Izgalmas lesz figyelemmel kísérni, hogy a 2020-as évek jelentős eseményei, például a Los Angeles-i olimpia, valamint a következő évtized sporteseményei mennyire támasztják alá ezt a megközelítést. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a koronavírus-járvány, valamint az energiaárak korábbi, kiugróan magas szintje miatt a program elindulása lassabb ütemben haladt, mint ahogyan azt eredetileg tervezték.
Miért kéne annak a célnak lennie, hogy megtaláljuk az új Kovács Ágikat, meg Milák Kristófot? Őket nem így fogjuk megtalálni, nem abból fogjuk megtalálni, hogy az iskolában úsztatjuk a gyerekeket. Ők már bent vannak a vízben, mert olyan a magyar úszósportrendszer felépítettsége, hogy már a legkorábbi gyerekkorban ki tudja ezeket, úgy tűnik, nagy biztonsággal és jó hatékonysággal kiválasztani. Sokkal inkább fontos az, és ez a kérdés, hogy 15-20 év múlva vajon csökkennek-e bizonyos közegészségügyi kiadások, és ez összefüggésbe hozható-e az úszással. Ez felveti azt a problémát, hogyha ezek a gyerekek megtanulnak úszni, hol fognak úszni? Mert ha ezekben az uszodákban ennyi medence van, amennyi van, s abban egyébként versenysport, versenyúszás van, meg egyébként professzionális vízilabda van, akkor nem fognak beférni. Az pedig nem jó. Akkor felvetődik megint az a kérdés, hogy tényleg kéne uszodaépítési program, de nem azért, hogy akkor 42 csapatos NB I-ünk, meg NB II-őnk legyen a vízilabdában, persze női is, hanem azért, hogy egyszerűen lehessen úszni. A Debreceni Egyetemen is tanítok, van úgy, hogy hétvégén is ott vagyok, és volt olyan hétvégém, amikor szerettem volna elmenni úszni, és egy ekkora városban nem tudtam úszni, mert a sportuszodában verseny volt, vízilabda volt, a másik, a nyitott uszoda éppen bezárt, nem akarom ragozni, ez nem jó szerintem. De ez az én véleményem, hogy szerintem egy ekkora városnak, mint Debrecen, bőven kéne lehetőséget teremtenie arra, hogy polgárok ússzanak.
A magyar labdarúgás 2023-as éve sok színnel és ellentmondással teli volt, ami nemcsak a válogatott teljesítményeit, hanem a klubcsapatok eredményeit és a nemzetközi porondon szereplő magyar játékosokat is érintette. Az idei esztendő során rengeteg izgalmas pillanatot éltünk át, de számos kihívással is szembesültünk. A 2024-es évre vonatkozóan az elképzelések vegyesek. Sokan optimistán tekintenek a jövőre, hiszen a fiatal tehetségek folyamatosan megjelennek, és a hazai bajnokság színvonala is emelkedik. Mások viszont aggódnak a stabilitás hiánya miatt, ami a klubfutballt és a válogatott teljesítményét is befolyásolhatja. A nemzetközi topligákban játszó magyar játékosok szereplése szintén komoly figyelmet érdemel. Az ő teljesítményük kulcsfontosságú lehet a hazai labdarúgás fejlődésében, és sokak remélik, hogy a következő évben sikerül még több magyar tehetséget látni a világ legjobbjai között. Összességében tehát 2024 a lehetőségek és kihívások éve lehet a magyar futball számára, amelyben a közönség és a szakma együtt szurkolhat a fejlődésért és a sikerekért.
Magyar labdarúgás? Én azok közé tartozom, akik rendszeresen nézik a magyar labdarúgást és követik, ha más nem, televízióban, három meccsből kettőt megnézek. Nekem van ehhez valamilyen típusú viszonyom. Ez nem romlott 2024-ben.
Javult esetleg?
Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy a jelenlegi meccsek hangulata rendkívül komolyra fordult. A Diósgyőr találkozói, valamint a nyíregyházi mérkőzések is különleges atmoszférát árasztanak, főleg hogy ott egy új stadion is várja a szurkolókat, akik igazán lelkesek. Ami a Ferencvárost illeti, úgy érzem, hogy már egy önálló, európai középcsapat státuszra tett szert, talán még az alsóbb szegmensekben, de a felépítettsége mindenképpen középcsapatra vall. Debrecenben határozott szándék mutatkozik arra, hogy egy erősebb szurkolói bázist építsenek a csapat köré. Összességében azt tapasztalom, hogy a magyar labdarúgás tekintetében a nézőszám és a szurkolói aktivitás szempontjából is jelentős előrelépés történt.
Hogyan látod azt a jelenséget, amikor a magyar futball prominens alakjai és legjobb játékosai szinte folyamatosan éles kritikák kereszttüzébe kerülnek, főleg a közösségi médiában? Szoboszlai Dominik esetében például sokan megjegyezték, hogy az idei év nem feltétlenül volt a legjobbjai között, bár az év végére sikerült visszanyernie korábbi formáját. Szóval, ha laza kifejezésekkel élnék, elmondhatjuk, hogy jó pár embertől komoly savazásban volt része az év jelentős részében.
Nemzetközi színtéren mozgó figura, akinek a nevét nehéz elkerülni – világsztár, ahogyan a menedzsere is megfogalmazza. Ez a státusz velejárója, és ezzel számolni kell. Mennyire jó lenne, ha lenne egy olyan futballistánk, akit a Real Madrid vagy a Barcelona soraiban emlegetnének, és akiről azt mondanák, hogy nem éppen a legjobb idényét tudhatja magáénak!
A Liverpool jelenleg ezen a szinten áll a két csapattal, sőt, talán még túl is szárnyalják őket.
Valóban, formáját illetően, egy Manchester United-drukker számára nehéz lehet ilyen kijelentést tenni, de egy sportközgazdásznak ez nem okoz gondot. Jelenleg úgy vélem, hogy a Liverpool képviseli a csúcsfutballt 2024 és 2025 határvonalán.
Menedzsment szempontjából több klub is kiemelkedően erős a Liverpool mellett. Például a Manchester City, amely nemcsak a pályán nyújtott teljesítményével, hanem a pénzügyi stabilitásával és a tehetséges utánpótlásával is figyelemre méltó. Ezen kívül a Chelsea, amely folyamatosan frissíti keretét és ambiciózus tervekkel bír a jövőre nézve, szintén a legjobbak között van. A Bayern München is megérdemli a figyelmet, hiszen nemcsak a Bundesliga dominálásával, hanem a nemzetközi porondon elért eredményeivel is büszkélkedhet. Végül, de nem utolsósorban, a Barcelona és a Real Madrid is, amelyek hagyományosan erős menedzsmenttel és globális márkának számítanak, szintén a legjobbak között tartják magukat. Ezek a klubok mindegyike különböző erősségekkel rendelkezik, de közös bennük a cél, hogy folyamatosan fejlődjenek és versenyképesek maradjanak a nemzetközi futball világában.
Mindenki, aki a profit maximalizálására törekszik, beleértve a Tottenhamet és a Manchester Unitedet is, nemrégiben egy érdekes felmérés középpontjába került, amely a legjobban irányított hivatásos futballklubokat vizsgálta. Meglepő módon a Manchester United a második helyen végzett, ami kezdetben számomra is furcsának tűnt, de alaposan átgondolva, ez teljesen érthető. Emellett úgy vélem, hogy a Real Madrid is példamutatóan vezeti a klubját a saját, egyedi spanyol környezetében. Provokatívan, de nem elhanyagolva a tényeket, a Ferencvárost is kiemelném, mint jól menedzselt klubot.
A Ferencvárosnál látszik-e a határ? Meddig lehet eljutni Kelet-Közép-Európában egy budapesti csapatnak?
Úgy vélem, a Ferencváros rendkívül ügyesen építkezik, és most nem szeretnék belemenni a környezeti tényezők elemzésébe. Már korábban is említettem, hogy a modern európai futballban elkerülhetetlen egy új versenyrendszer kialakulása, amit leginkább az európai szuperligával szoktak azonosítani. Az európai labdarúgás jelenlegi formája nem fenntartható. Szükség van olyan nemzetközi bajnokságokra, amelyek nem a kupasorozatokra épülnek, hanem bajnoki rendszerűek, és lehetnek regionális vagy akár páneurópai kiterjedésűek is. Itt valakinek ki kell emelkednie. A Ferencvárosnak van a legnagyobb esélye erre, de fontos figyelni arra is, hogy az Újpest mennyi forráshoz jut, hiszen a pénz kulcsszerepet játszik. A Ferencváros már most is elegendő anyagi háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy egy európai középcsapattá váljon, és ha csak egy kicsit is megrázzák a fát, komoly esélye nyílhat arra, hogy egy második ligás európai versenysorozatban szerepelhessen.
Az Újpestnél hol lehet a határ?
Ugyanitt. A győzelmek ára nem csupán a lefizetett emberek költsége, hanem a befektetett energia és pénz, amit a játékjogokba, az edzőkbe és a csapatépítésbe fektetsz. Ha okosan és türelmesen tervezel, néhány év múlva a befektetett erőforrásoknak meg kell hozniuk a gyümölcsüket. A jól megválasztott játékosok és a megfelelő stáb révén a pénz nemcsak hogy visszajön, de egy erős csapatot is formál.
Mennyi időre van szüksége az Újpestnek a Mol irányítása alatt, hogy elérje a kívánt célját?
Érdemes figyelembe venni a Manchester City példáját is ebből a perspektívából. 2008-ban került a klub új tulajdonosi körhöz, ami után három-négy évbe telt, mire igazán elkezdtek beindulni a dolgok. A befektetések terén itt nem ismerték a határokat; ha a pénzt folyamatosan öntik a rendszerbe, akkor a lehetőségek is szinte végtelenné válnak. Azonban a sikerhez nem csupán a tehetséges játékosok beszerzése szükséges; elengedhetetlen a megfelelő játékkultúra kialakítása, egy erős klubidentitás, valamint olyan vezéregyéniségek, akik irányítják a csapatot. Ha már a Manchester Unitedról beszélünk, megfigyelhetjük, hogy óriási összegeket költöttek el játékjogokra, de a szurkolók sok esetben csalódottan élik meg ezt az időszakot, hiszen a csapat csak néhány FA Kupa- és Ligakupa-győzelmet tudott felmutatni. A Chelsea esetében is hasonló a helyzet: itt is rengeteg pénzt költöttek, és a szurkolók számára sokszor komikus mémek születnek a klub körüli költekezésről. Mégis, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Chelsea folyamatosan kihívó szerepet játszik az angol bajnokságban, és előbb-utóbb ez a befektetés is megtérül.
A Chelsea elképesztő mennyiségű játékost szerzett be az évek során, gyakorlatilag egy évtizednyi időszak alatt. A klub annyi futballistával büszkélkedhet, hogy még a kölcsönadott játékosok számosaságát figyelembe véve is, a jelenlegi keret szinte egy dupla keretet alkot. A menedzser ennek megfelelően osztotta el a játékosokat. Más angol csapatok is hasonló tendenciát mutatnak, igaz, nem ilyen mértékben, de ők is jelentős számú játékjoggal rendelkeznek.
Kivéve az Arsenalt. A sztenderd kihívása abban rejlik, hogy a profit maximalizálására összpontosít, ami azt jelenti, hogy nem hajlandó felesleges változtatásokra. Nincs meg az a tartalék, ami például a Manchester Citynél rendelkezésre áll, ahol olykor még a kispadon is világsztárok várakoznak.
Ezeket a megfigyeléseket figyelembe véve, elmondható, hogy a klubok világában a titkos recept, a bölcsek köve, egyik helyen sem található meg. Sem a pénzügyi háttér, sem a játékoskeret minősége nem garantálja a sikerességet. De vajon meddig fokozódhat a topligákban tapasztalható kiszámíthatatlanság? Az utóbbi évek eseményei, és a jelen szezon meglepetései is azt mutatják, hogy a váratlan fordulatok már-már a sportág természetes részévé váltak.
Ha a kiszámíthatatlanság és a versenyegyensúly témáját vesszük górcső alá, akkor egyértelműen pozitív a helyzet. A sport varázsának egyik legfőbb forrása éppen ez a kiszámíthatatlanság; ez adja meg a versenyek izgalmát és a meglepetések lehetőségét. A magyar futball világában is számos példa található erre, a Ferencváros dominálása ellenére. Sokan bírálják a hazai ligát, amiért nem hagy elég teret a kísérletezésre, ám a szurkolók számára ez a kiszámíthatatlanság teszi minden mérkőzést izgalmassá. A Ferencváros esetében is megfigyelhető, hogy a csapat tudatosan menedzseli az erejét, hiszen a nemzetközi kupákra készül, ami stratégiai erőforrás-gazdálkodást igényel. Ezért minden egyes mérkőzés, különösen a zöld-fehérek ellen, különösen feszültté és érdekessé válik, hiszen a rivális csapatok mindent meg akarnak mutatni, hogy bizonyítsák saját értéküket. A Ferencváros meccsei így nemcsak a győzelemről szólnak, hanem egyben a kihívásról és a rivalizálásról is, ami tovább fokozza az izgalmakat.
Különösen az őszi hónapokban jelentek meg.
Igen. Tehát a hivatásos sport lényege a kiszámíthatatlanság. Az amerikai sportrendszer ezt nagyon tudatosan építi és vigyáz rá, és egyre inkább látszik az európai labdarúgáson is. Persze, mindenki tudja a problémát, Spanyolország, Real Madrid, Barcelona, Németország, Bayern München, Dortmund, ha egyáltalán van a Bayern München mellett valaki. Minden országban megvan az a két-három csapat, amely egyáltalán komoly eséllyel van jelen, még egyszer mondom, ebből fog következni az, hogy valamilyen típusú európai labdarúgó-rendszerek jönnek létre.
Az utóbbi évek tapasztalatai alapján januárban a klubok általában visszafogottabb költekezést mutatnak. A jelenlegi átigazolási időszakban nem valószínű, hogy olyan elképesztő és figyelemfelkeltő üzletre számíthatunk, mint amikor Kylian Mbappé a Paris Saint Germainből a Real Madridhoz igazolt. Bár egyesek megkérdőjelezik ennek a lépésnek a sportszakmai hatását, hiszen sokan úgy vélik, hogy nem hozott jelentős javulást a Real Madrid teljesítményében, mégis tény, hogy a világ egyik legértékesebb játékosa váltott klubot a nyáron. Tehát most, januárban, milyen meglepetésekre és lehetőségekre számíthatunk?
Nem garantált, hogy ez a tendencia tartós lesz, és az sem biztos, hogy ez az időszak valóban "holt" lesz. A helyzet különösen figyelemre méltó, mert a legjobb futballcsapatok és a másodosztály közt pénzügyi értelemben óriási szakadék tátong. Magyarországon például több százmillió forint különbség húzódik az NB I és az NB II között, és ezt a különbséget érdemes játékjogok megszerzésére fordítani. Vannak olyan hazai klubok, amelyek drasztikus vásárlásokra vetemednek, mert a kiesés réme miatt küzdenek, hiszen a központi bevételek, mint például az MLSZ-től érkező források, akár százmilliós nagyságrendben is csökkenhetnek. Ha sikerül olyan játékosokat találni ezen a százmilliós kereten belül, akik segítenek a bentmaradásban, akkor a befektetés valóban kifizetődő lehet. Érdekes módon, ez a jelenség a nemzetközi futball világában is egyre inkább megfigyelhető: akik menekülnek a kieséstől, vásárolni fognak, míg azok, akiknek van esélyük a nemzetközi kupákra, szintén költeni fognak.
2025 izgalmas kihívásokat tartogat a magyar labdarúgó-válogatott számára, hiszen a világbajnoki selejtezők időszaka közeleg. A vb-re való kvalifikáció mindig is nagy álom volt a magyar futballisták és szurkolók számára, de ez a cél messze nem egyszerű. A kérdés, hogy mennyire anyagi, és mennyire szakmai az esetleges kijutás, valóban összetett. Az anyagi háttér, mint a megfelelő infrastruktúra, edzőtáborok és a játékosok felkészítése, kulcsszerepet játszik. Azonban a szakmai tudás, a csapat kohéziója és a megfelelő taktikai felkészülés legalább ugyanennyire fontos. A sikerhez elengedhetetlen a tehetséges fiatalok felfedezése és fejlesztése, valamint a tapasztalt játékosok irányítása. Összességében a 2025-ös év lehetőséget ad arra, hogy a magyar futball újra megmutassa erejét a nemzetközi színtéren, de ehhez összhangban kell működnie a pénzügyi és szakmai tényezőknek.
Erre nincsen határozott válasza a sportközgazdaságtannak sem, mert az látszik, hogy hosszú távon nagy vonalakban van összefüggés egy ország gazdasági fejlettsége és a válogatott sikere között. Ugyanakkor ezt meg lehet bolondítani azzal, hogyha más a finanszírozási rendszered, bár a válogatottaknál ez kevésbé jön elő. Én azt látom, hogy egy rendkívül motivált a magyar labdarúgás válogatott szinten is. Nekünk nagyon-nagyon hiányoznak azok a sikerek, és azért Szoboszlaiékat most azzal hitegethetjük, nemcsak a média, hanem mi, a szurkolók is, hogy egy olyan nemzedék nyomába lépett, ami volt az Albert-, a Bene-korszak, az Aranycsapatot már nem is merem mondani, de egyébként valós sikereket érhet el. Én azt várom és azt tippelem, hogy a magyar válogatott saját jogon képes lesz kivívni a szereplés jogát, hogy el tudjon indulni a világbajnokságon. Bejutunk a rájátszásos szakaszba, vagy nem tudom, hogy kell mondani, ott leszünk a vb-n, talán így a legegyszerűbb. Szerintem jobbak vagyunk, mint a vetélytársaink, akár a portugálok, akár a dánok lesznek az ellenfeleink. Szerintem tudjuk velük tartani a lépést, és azért Szoboszlai is, Kerkez Milos is egyre érettebb labdarúgók lesznek, látszik, hogy a többi külföldön játszó labdarúgónk is jó. Kérdés, hogy Marco Rossival mi lesz. 2024-ben többször meglengette, hogyha akarják, elmegy, de - szerintem - ennek a válogatottnak van egy nagy dobása.
Marco Rossi kifejtette, hogy az Európa-bajnokság során egyetlen pillanatot sem tudott igazán élvezni, annyi nehézség merült fel. E problémák közül talán a legszembetűnőbb és legmegrázóbb Varga Barnabás szívszorító sérülése volt, amely nemcsak a szurkolók, hanem a csapat számára is különösen fájdalmas élménynek bizonyult.
Nem hiszem, hogy a magyar vagy bármelyik más válogatott szövetségi kapitánynak az lenne a feladata a kispadon, hogy élvezze az eseményt.
De ha kialakul egy jó ritmus, az mindenki számára örömet hoz. Amikor a csapat szárnyal, és gólokat rúg, az valószínűleg a szövetségi kapitány vagy a csapat edzője számára is rendkívül kielégítő élmény. Ilyenkor a munka valóban megtérül, és a siker közös ünneplése erősíti a csapatszellemet is.
Ez egy személyes ügy. A közérdek viszont az, hogy ő is hozza a formáját, kérem. Az iránti szimpátia, ami Marco Rossi iránt táplálódik, abból ered, hogy jól teljesített. Az, hogy hogyan érzi magát a háttérben, nyilván érdekes pletyka téma, de lényegében nem igazán lényeges.
2026-ban az Egyesült Államokban zajlik majd a futball-világbajnokság, ami komoly hatással lesz a globális futballra. Az amerikai szervezők, a FIFA-val karöltve, átalakították a klubvilágbajnoki rendszert, ami fontos lépés a sportág jövője szempontjából. Ennek következményeként 2024-ben nem rendeznek klubvilágbajnokságot, míg 2025 nyarán egy nagyszabású, 32 csapatos torna vár ránk, amely során számos neves európai klub is részt vesz. Ezek a változások gazdasági és szakmai szempontból is érdekes kihívásokat rejtenek magukban. Gazdaságilag a nagyobb tornák, több csapattal és a tágabb nézőközönséggel, potenciálisan nagyobb bevételeket generálhatnak a jogdíjakból, a szponzori szerződésekből és a televíziós közvetítésekből. Az ilyen formátumok vonzák a közönséget, ami tovább növelheti a népszerűséget és a márkák értékét. Szakmai szempontból viszont kérdéses, hogy ez az új rendszer mennyire biztosítja a versenyképességet. A 32 csapatos mezőny magába foglalja a világ legjobb csapatait, de felmerül a kérdés, hogy ez mennyire tükrözi a klubfutball valódi erejét, valamint hogy a résztvevők mennyire tudják összemérni tudásukat a nemzeti bajnokságok keretein belül. Az új modell tehát izgalmas lehetőségeket kínál, de a sikeressége érdekében alaposan meg kell fontolni a megvalósítást és a csapatok felkészülését is.
Egyre többet beszélünk erről, és nem csak mostanában, hanem már évek óta. A sport világában folyamatosan zajlik a kísérletezés és a találgatás. A hivatásos sportágak, különösen a labdarúgás, hatalmas pénzeket vonzanak, és mindenki szeretne részesedni ebből a jövedelmező tortából – minél nagyobb szeletet, annál jobb. Technikai szempontból már adottak a feltételek ahhoz, hogy egy globális labdarúgási rendszer alakuljon ki. Ha az Egyesült Államokban sikerült létrehozni egy professzionális sportágat, akkor elérkezett az idő, hogy a világ készen áll a világfutball megvalósítására. A FIFA ezt a célt tűzte ki, akár az UEFA rovására is, miközben mi a kanapén ülve, egy frissítő sörrel a kezünkben figyeljük, hogy merre halad a világ.
De azért az egyáltalán nem mindegy, hogy a klub vb-n a legerősebb európai csapatokban ott lesznek-e a legnagyobb sztárok. Ezt most még nem tudjuk.
Ez ismét a pénzről szól, hiszen ha a játékosok megfelelő bért kapnak, hajlandók akár a szabadidejüket is háttérbe szorítani. Az már egy másik téma, hogy mi vár ránk a következő bajnoki rendszerben. Folyamatosan ezt a dilemmát emlegetjük, és most már a játékosok is kifejezik, hogy kifáradtak, már ők sem találják örömüket a futballban, fizikailag a határaikat feszegetik. Pedig biztosítva van számukra minden támogatás, hogy a legjobb teljesítményt nyújthassák, csakhogy a verseny egyre élesebb, a rendszerek egymással küzdenek, és valahol itt el fog dőlni a helyzet. Izgalommal várom a fejleményeket.
A Formula-1 Európában hasonló státuszban van, mint a labdarúgás, legalábbis a népszerűségi ranglistákon. 2024-ben először valósult meg a 24 versenyhétvégés szezon, és a végére a legtöbben szinte egyöntetűen azt jelezték, hogy kimerültek, amit a pilóták némelyikén is észlelni lehetett: a mentális terhelés sokak számára már túl nagy volt. Mindazonáltal a jogtulajdonosnak egyértelműen az a célja, hogy minél több versenyt szervezzen, és végre sikerült megvalósítani a 24 futamos versenysorozatot.
Minden rendszerre érvényes a csökkenő határhaszon elve, ami azt jelenti, hogy senki sem képes végtelen mennyiségű versenyt végignézni. Még ha valaki a Forma-1 elkötelezett híve is, előbb-utóbb szembesül a valósággal: családi programok, más kötelezettségek és különböző események várnak rá. Ráadásul idővel a versenyek izgalma is csökken, és a lelkesedés már nem olyan intenzív, mint kezdetben.
Már rég elfeledtük a szezon kezdetét.
Pontosan. A mostani Forma-1-nek az adta az igazi izgalmát, hogy úgy indult, hogy valamikorra a nyár elejére gyakorlatilag eldől, és aztán nem dőlt el, és a végén kifejezetten izgalmas lett. Az egy másik kérdés, és ebben nagyon-nagyon hiszek, fontos jelenségnek tartom, hogy a Forma-1 elkezdett nagyon látványos lenni a körítésében és a környezetében is. Miről van szó? Arról van szó, hogy ugyanazok a versenyzők ugyanazzal az eszközzel mennek körbe-körbe és körbe. Ebben mi a poén? Semmi poén nincsen. Aztán az a poén van, hogy összeadod a pontokat, valaki nyer, más veszít. Elnézel turisztikai filmeket, amit a Forma-1-es pálya jelent, látod Rijádot, Las Vegast. Nem véletlen, hogy Mogyoródot is fel kell újítani, mert bár nagyon kicsi, savanyú a mieink, szeretjük, nagyon technikás pálya, mindig mondjuk, de ez egy szórakoztatóipari termék. A szórakoztatóipari termékben meg szórakoztatóiparnak kell lennie. Remélhetőleg az új pályaépítés erre is vonatkozik, de egyébként tényleg lenyűgöző, amit látsz, és szerintem rész a közvetítéstechnológia megújítása, amiben a verseny még élvezhetőbbé válik. Miközben a sok verseny alapvetően ellene hat a nézettségnek, ezek a technikai, meg egyéb tényezők növelik azt, ezért van az, hogy továbbra is nagyon népszerű.
Milyen mértékben érdemes az egyes országoknak és promótereknek előkészületeket tenni a következő években, figyelembe véve, hogy várhatóan egyre inkább elterjedt tendencia lesz, hogy egy adott helyszín kétévente fog versenyeket rendezni, a jelentkezők magas száma miatt?
Nem véletlen, hogy folyamatosan beszélünk az országimázsról. Sokan talán csak a felszínét kapargatják, miközben a valóság sokszor más. Vegyük például a Forma-1-es versenyeket vagy a kerékpárversenyeket: ezek valóban jelentős események, és természetesen az olimpia is a csúcspontok közé tartozik. Szeretném megosztani veletek egy élményt, ami engem mélyen megszólított fogyasztóként. Szaúd-Arábia kapcsán sokan a sivatagot és hasonló képeket idéznek fel, de amikor szembesülsz egy ilyen lenyűgöző Forma-1-es pályával, az ember csak annyit mond: „Wow, itt bizony valami igazán különleges dologra bukkantunk!”
Sőt, az országban egy izgalmas focivébé is megrendezésre kerül!
Igen, valóban megcsodálhattuk a látványterveket, és őszintén szólva, lenyűgözőnek ígérkezik. Nem meglepő, hogy egy tartózkodással szinte egyhangúlag választották ki a helyszínt, bár Szaúd-Arábiával kapcsolatban számos kérdést felvethetünk. Azonban az egész koncepció annyira meggyőző, hogy a felmerülő aggályok háttérbe szorulnak.
Nyilvánvaló, hogy a mesterséges intelligencia szerepe a sport világában 2025-től kezdve jelentős mértékben nőhet. A technológiai fejlődés révén a sportágak elemzése, a játékosok teljesítményének nyomon követése és a stratégiai döntések meghozatala új dimenziókat nyerhet. A mesterséges intelligencia képes lesz arra, hogy valós időben feldolgozza az adatokat, és személyre szabott edzéstervet, táplálkozási ajánlásokat vagy akár sérülésmegelőzési stratégiákat dolgozzon ki. Ezen kívül a szurkolói élmény is radikálisan átalakulhat, hiszen az AI technológiák lehetővé teszik a személyre szabott tartalmak és interakciók létrehozását, amelyek még inkább bevonják a közönséget. Az elemzési eszközök és a prediktív modellek révén a csapatok és edzők jobban megérthetik a játék dinamikáját, és optimalizálhatják a stratégiáikat. Összességében elmondható, hogy a mesterséges intelligencia nemcsak a sportteljesítmény javításában játszhat kulcsszerepet, hanem a sportágak jövőjének alakításában is, így izgalmas időszak vár ránk a sportéletben.
Ez a téma rendkívül izgalmas, és rendszeresen vitatjuk a diákjaimmal. A közeljövőben, nem is olyan távoli időn belül, olyan sportágak várhatóak, ahol a robotika és a mesterséges intelligencia kéz a kézben halad. Emlékszem, tavaly beszéltem arról az élményről, amikor alpesi síversenyt néztem: a sportolók olyan profin be voltak öltözve, hogy szinte lehetetlen volt megmondani, hogy valós ember vagy egy gép érkezik a célba. Tudom, hogy ez sokak számára ijesztően hangzik, és számos vitát generál, de úgy érzem, ez elkerülhetetlenül bekövetkezik. A mesterséges intelligencia másik érdekes aspektusa a dopping kérdése. Már nem csupán arról van szó, hogy valaki mit eszik vagy iszik; sokkal inkább a testünkbe épített technológiákra terelődik a figyelem. Mennyire vagyunk "természetesek", és mennyi mesterséges elem van bennünk? Képzeljük el, hogy látunk egy sportolót, aki 3 méter 40 centit ugrik, és kiderül, hogy valójában a térdei helyett rugók segítik a teljesítményét. Persze, ez csak vicc volt, de a jövő sportjaiban valóban meglepő dolgok várhatnak ránk!
A sportfogadások iránti kereslet folyamatosan növekszik, és nincs jele annak, hogy ez a tendencia megállna. Az online platformok elterjedése, a sportesemények széleskörű elérhetősége és a technológiai fejlődés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre többen érdeklődjenek a fogadások iránt. Emellett a sportágak közötti verseny, a különféle promóciók és bónuszok is vonzóbbá teszik a fogadási lehetőségeket. Mindezek fényében valószínű, hogy a sportfogadások népszerűsége továbbra is emelkedni fog.
A véleményem az, hogy a versenyek valóban izgalmasak, azonban felmerül egy újabb probléma, ami már meg is történt a gyakorlatban. Például, ha erőforrás-gazdálkodás zajlik, és Varga Barnabás nem játszik, akkor ez engem, mint fogadót, hogyan érint? Továbbá ott van a bírói hibák és csalások kérdése is. Ha egy játékvezető téved, és ezt később egy játékvezetési testület is elismeri, akkor mi történik? Ha például a 90. percben befúj egy tizenegyest, ami nekem telitalálatot jelentene, akkor jogosan várom el, hogy kártalanítsanak. Úgy vélem, hogy ez a jogi kérdés megnyerhető.
A budapesti olimpiai rendezés kérdése 2024 őszén újra a figyelem középpontjába került, hiszen fontos mérlegelni, hogy gazdaságilag és más szempontokból mennyire lehetne sikeres ez a vállalkozás. Jelenleg a lehetőségek és kihívások alapos elemzése szükséges. Miként vélekedik az esélyek alakulásáról, és mely területek feltérképezése lenne elengedhetetlen a döntéshozatalhoz?
Azt hiszem, hogy a magyar kormány komolyan dolgozik ezen a projekten, de ez csak egy feltételezés a részemről, mivel konkrét információval nem rendelkezem. Fürjes Balázst olyan személynek ismerem, aki alaposan és eltökélten lát neki a feladatoknak, amennyiben lehetősége van rá. Az, hogy jelenleg nem sok látható eredmény van, a helyzet természetéből adódik. Az elmúlt évek vagy évtizedek tapasztalatai alapján megtanultuk, hogy az olimpia megszervezése nem csupán a látványos előkészületekről szól, hanem sokkal inkább a háttérben zajló apró lépésekről, kompromisszumokról és megegyezésekről. Úgy vélem, jelenleg ezeknek az előkészítése zajlik. Továbbra is lendületesen folytatjuk a versenyeket, és igyekszünk biztosítani azokat a szükséges, de nem elegendő feltételeket, amelyekkel bizonyíthatjuk a döntéshozóknak, hogy képesek vagyunk rendezni. Remélhetőleg hamarosan elérkezik az idő, amikor bejelentik a következő lépéseket.
