Egy varázslatos sorozat, amely még a Trónok harca ikonikus szereplőinek sem tudja megmenteni a sorsát.

Megdöbbentően mocskos a Netflix új westernsorozata, de mi pont ezért imádjuk

Pedig lehetne akár jó is, csak éppen attól nem az, amitől az lehetne. Hiába játszanak benne négyen is olyanok, akiket kedveltünk és szerettünk például a Trónok harcában (Emun Elliott, Iain Glen, Mark Addy és Owen Teale), A fúrótorony (The Rig) fagyos és rideg világa a filmipar és a Prime elszalasztott lehetősége marad. Pedig...

Hangsúly van a pedigen. Nem is kevés. Az alaptörténet nem rossz. Van egy fúrótorony (Kinloich Bravo) a messzi északi, jeges vizeken, és a melósok, az olajvállalat emberei furcsa dolgokat élnek meg. Rejtélyes köd, szokatlan rengések sorozata, valami misztikus dolog, ami feléjük közelít, olyan erő, ami akár a holtakat is képes feltámasztani.

Ez még nem spoiler, hiszen ez már az első évad (kettő van) első epizódjából kiderül, és itt találkozunk mindjárt az első hibával. Erre a történetre két évad olyan, mintha a végtelenbe akarnánk nyújtani valamit, aminek a vége amúgy ott van az orrunk előtt. Pedig így is csak tizenkét epizód, évandonként hat, ám ha mindezt kihozták volna a feléből, akkor most egy sokkal pörgősebb, feszesebb, üresjáratoktól mentes minisorzatról írhatnánk.

A történet így sajnos nem tud igazán magával ragadni; a párbeszédek ügyetlenek és a jelenetek vontatottak, mintha csak a végkifejletet próbálnák elodázni. A zárt terek – a fúrótorony falai, a tengerfenék és a katonai sátrak – nem a drámai feszültséget erősítik, hanem inkább egyfajta türelmetlenséget keltenek: az az érzés, hogy csak haladjunk már tovább, légy szíves.

Bár a sci-fi, fantasy és misztikus műfajok világában már számos emlékezetes alkotás született, mint például a filmvásznon megjelenő *A mélység titka* és *A gömb*, a könyvek terén pedig Frank Schätzing varázslatos képzelete, aki a *A raj* című művével hódította meg a közönséget, *A fúrótorony* is lehetne az ilyen remekművek egyike. Sajnos, nem tudja megugrani ezt a szintet.

Mert az azért izgalmas, ha az emberiség valami olyasmivel találkozik, amiről fogalma sincs, hogy mi az, és lehet, ha nem félne az ismeretlentől, akkor talán nem is azon járna az agya, hogy hogyan szabaduljon meg attól, amitől fél - de nem biztos, hogy kellene.

A színészi teljesítmények minősége is aggasztó. Messze elmarad attól az élménytől, amit elvárnánk. A női főszereplő, Rose (Emily Hampshire) esetében néha hitelesen megtestesíti a tudós karakterét, máskor viszont úgy tűnik, mintha egy tinédzserfilm világából lépett volna elő, aki képtelen megtalálni a helyét és a szerepét.

Ian Glen jó Magnus, mégis súlytalan vezetővé formálódik, karizmája a szemünk előtt törik darabokra.

Mark Addy lenyűgöző gonosz karaktert teremt David Coake szerepében, amely messze túlszárnyalja Martin Compston napközis dimenziós Fulmerének teljesítményét, vagy akár Rochenda Sandall egykori kőkemény katonai felcser, Cat megformálását. Alakítása igazán emlékezetes és kiemelkedő a többi szereplő között.

Alice Krige, aki Morgan Lennox, az olajtársaság vezérét megformálja, arca olyan precíziós sebészi munkát idéz, amely szinte megfosztja a színjátszás egyik leglényegesebb aspektusától: az arc mimikájától. Ez a kifejezőképesség, amely lehetővé tenné az érzelmek hiteles közvetítését, mintha háttérbe szorulna, és ezzel a karakter komplexitása is sérülne.

A látvány világa is problémás. A sorozat egy olyan helyszínen bontakozik ki, amely önmagában izgalmas, hiszen a jeges óceán és az olajfúró konténerek világa nem mindennapi látvány. Azonban az operatőri munka nem igazán tudta kihasználni ezt a különleges környezetet, mivel a számítógépes effektek és trükkök túlsúlya rányomta bélyegét a végeredményre. Bár ezek közül néhány megoldás nem teljesen sikerült, ez még nem is lenne annyira zavaró, mint inkább az a stúdióíz, ami mindent elborít. Ennek következtében éppen az az érzés tűnik el, ami miatt a nézőknek át kellene érezniük a végtelen tér, a természet és a tenger alatti világ hatalmát.

Olyan érzés, mintha egy videójáték varázslatos világába léptünk volna, ahol a karakterek nem csupán rajzolt figurák. A jelenetek környezete nem tükrözi a misztikumot, amit ábrázolnak, és a feszültség nem abból ered, hogy valaki azt mondja, itt most feszülni kéne.

A végkifejlet igencsak aggasztó, hiszen amit a vásznon látunk, az még nem elegendő ahhoz, hogy megértsük a dolgok mögött rejlő miérteket és mertreket. A film során ugyan elhangzanak különféle szakszavak és földtörténeti időszakok nevei, de ezek mintha csak üres szavak lennének, hasonlóan ahhoz, ahogyan Dr. House csapata a legkülönfélébb betegségekkel dobálózott (lupus, de nem lupus). Csakhogy az említett sorozatban legalább a rejtélyek megoldásának keresése állt a középpontban, ami itt sajnos nem mondható el.

Itt meg, furcsa, de ahogyan a sorozat megy előre, haladunk a történetben, egyre távolabb kerül a misztikum. Pedig... Ha ez megmaradt volna, talán A fúrótorony is nagyobbat szólt volna.