Egyetlen egy pillanat is elegendő ahhoz, hogy hetekig forgolódj az ágyban, álmatlan éjszakák kísérjenek.

Van egy pillanat, amikor a kiállítás csendje egyszerre lesz nyomasztó és felemelő. Csak állsz a fal előtt, nézed a képet - és hirtelen nem turista vagy, nem néző, hanem tanú. A World Press Photo kiállítást nézni nem szórakozás. Inkább egy belső utazás: a világ legmélyebb sebein át vezet, és közben azt suttogja, hogy a valóság nem csak az, amit a híradóban látunk.

A Városligeti Biodóm különleges tárlatának keretein belül november 9-ig a világ legkiválóbb sajtófotóit és dokumentarista felvételeit csodálhatjuk meg. A versenyre 141 ország 3778 fotósa közel 60 ezer képet küldött be, amelyek közül a zsűri a 42 legmeghatóbb és legelgondolkodtatóbb történetet választotta ki. Ne hagyd ki ezt a lenyűgöző élményt!

A képeken a menekülés dominál. Különböző nemzetek fiai menekülnek: afgánok a tálibok uralma elől, venezuelaiak a gazdasági összeomlás elől, kínaiak az önkényuralom elől és amerikai őslakos "indiánok" a civilizáció terjeszkedése elől. Útjuk rengeteg veszélyt rejt: erőszak és kizsákmányolás, kíméletlen terep és alattomos folyók nehezítik szabadulásukat.

A forró, nyirkos levegő szinte tapintható, ahogy áthatol rajtunk. Federico Ríos kolumbiai fotográfus a Darién Gap dzsungelében követi a menekülők nehéz útját: a panamai-kolumbiai határ 100 kilométeres poklában, ahol emberek ezrei tűnnek el, mintha sosem léteztek volna. A felvételeken kisgyermekek kapaszkodnak szüleikbe, hátukon a mindennapi életük maradékát cipelő, műanyag zsákokkal. A szemükben ott csillog az utolsó remény: hogy egyszer majd elérik a biztonságot, talán egy jobb jövőt, valahol, ahol nem kell félniük. Ríos képei nézve önkéntelenül felmerül bennem a kérdés: hány kilométert tudnék végiggyalogolni a bokáig, sőt sok helyen térdig érő sárban, a saját gyermekemet cipelve, ha a túloldalon egy új élet ígérete várna rám?

Egy másik falon Ebrahim Alipoor iráni fotója a személyes kedvencem: egy kurd hordár, aki hátán cipeli a világot - szó szerint. Irakból és Törökországból viszi át az árut az iráni határon, mert nincs más lehetősége. A férfi alakja feketéllik a hegy ormán, a cipelt pakkja sokkal nagyobb, mint ő maga. Tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy figyelmetlen pillantás, és a mélybe zuhan. Sőt, akár le is lőhetik, hiszen illegális, amit csinál. Mégis megy.

A következő képsor láttán mindenkiben megáll az idő, és a szavak csendesednek, mintha a levegő is megfeszülne. A csend most más, súlyosabb, szinte tapintható. Ali Dzsadallah felvételei a gázai háború poklából érkeztek. Az egyik felvételen egy sebesült kisfiú fekszik egy kórházi ágyon; teste kötésekkel van borítva, arcán pedig a felnőttek világának fájdalmával néz szembe. Az ENSZ statisztikái szerint a lakóhelyek hatvan százaléka megsemmisült, a kórházak kilencven százaléka pedig képtelen ellátni a betegeket. Élelmiszer, tiszta víz és gyógyszerek híján kétmillió ember kényszerült elhagyni otthonát. A nemzetközi sajtó elhallgattatásával a háború valóságát helyi fotósok örökítették meg, akik az életüket kockáztatva dokumentálták a borzalmakat. A fotós maga is tragédiát élt át, hiszen a családját elveszítette.

Minden alkalommal, amikor egy lerombolt ház képe előtt állok, a saját otthonom emléke idéződik fel bennem. Amikor sebesülteket és áldozatokat emelnek ki a romok közül, az apám és a testvéreim arca villan fel a gondolataimban.

- mondja Ali.

A kilencéves Mahmúd Adzsúr2024 márciusában egy izraeli támadás során visszafordult, hogy családtagjait is sürgesse a menekülésre. Ez lett a veszte. Egy robbanás levágta az egyik karját, a másikat pedig megcsonkította. A sérült fiút Katarba evakuálták, ahol az orvosi ellátás után megtanulta használni a lábait íráshoz és ajtónyitáshoz. De a legtöbb hétköznapi tevékenységhez - például az evéshez és az öltözködéshez - segítségre van szüksége.

A "Nők a harctéren" sorozatban Cinzia Canneri olyan tárgyakat örökít meg, amelyek megerőszakolt nők nyomait őrzik Etiópiában. A ruhák, fésűk és elhagyott ékszerek némán mesélnek a tragédiákról. A fényképek hűvösek és távolságtartóak, ám éppen ez adja nekik a kegyetlen őszinteséget. Nincs vér, de a képek mindent elárulnak arról, mit képes elviselni és túlélni az emberi test. Ezek a fotók arra késztetnek minket, hogy megálljunk egy pillanatra, és elgondolkodjunk: vajon lehet-e egy tárgy a fájdalom tanúja? Vagy a csend a legélesebb vádirat, ami valaha megszületett?

A Vasemberek kísérőkiállításán Jelle Krings lenyűgöző fotói az ukrán vasutasok heroikus történetét mesélik el – róluk, akik a háború első napjaitól kezdve vonatra ültek, hogy életet mentsenek. Ezek a bátor emberek több mint hatmillió menekültet szállítottak nyugatra, miközben az orosz rakéták száguldoztak a fejük felett. A képeken nők és férfiak láthatók, akik nem katonák, de mindennap a frontvonal szélén egyensúlyoznak. A képekben az acél sínek között az emberség fénye ragyog, emlékeztetve minket arra, hogy a háborúban is létezik bátorság és együttérzés.

A klímaválságot bemutató szekcióban egy elárasztott repülőtér jelenete tárul elénk. A vízzel borított kifutópályán egy Boeing 727-es áll, mozdulatlanul, mint egy óriási, elfeledett szobor. A tükörsima vízfelületén az égbolt képe tükröződik, ám ez a repülőgép már sosem emelkedik a magasba. Ez a látvány nem csupán egy szomorú pillanatképet ábrázol, hanem a klímaváltozás mély és közvetlen hatását is: nem csupán elméleti diskurzus, hanem a mindennapi életünk része, egy fájdalmasan kézzelfogható valóság.

2024 áprilisában Brazília történetének legsúlyosabb árvizét szenvedte el. Majdnem kétszázan haltak meg a kiáradt folyókban, és félmilliónál is többen kényszerültek elhagyni otthonukat. A tudósok szerint az éghajlatváltozás erősítette fel az áradásokat.

A World Press Photo nem csupán a világ eseményeit tárja elénk, hanem minket is tükröz – ahogy figyelünk, elhúzódunk vagy éppen megállunk egy pillanatra. A képek ereje nem a borzalmakban rejlik, hanem az igazságban. Emlékeztetnek arra, hogy a fényképezőgép mögött és előtt is valós emberek élnek, akiknek történetei és érzései sokkal többet mondanak, mint a látvány önmagában.