Ez a '24-es év legizgalmasabb filmje, de ha mély sztorira vágysz, talán jobb, ha nem számítasz rá - bemutattuk a Parthenopét!

Egy éteri szépségű nő emelkedik ki a tenger habjaiból, bőrére tapadó vízcseppek csillognak, mint gyémántok a napfényben. Hajának lassú mozdulatai, mint egy lebegő álom, a levegőben táncolnak, teste kecsesen ível, és a pillanat varázsában megfagy az idő. Még ha Celeste Dalla Porta színésznő nem lenne a te eseted (ami erősen kétséges, bármilyen orientációval is rendelkezel), a kamera ügyes játéka azonnal magával ragad, és elbizonytalanít, hogy éppen mit is látsz. Egy bikinikollekció promója? Kortárs mitológia? Művészi erotika első pillanatai? Vagy talán mindez egyszerre? Sorrentino új filmje annyira gyönyörű, hogy az már-már groteszk, és csak az a kérdés, hogy ez a szépség képes-e két és fél órán keresztül fenntartani a figyelmet. Lehet, hogy igen. Takács Dalma ajánlója - vagy legalábbis gondolatai - a Parthenope - Nápoly szépe című filmről.

A 7. sor szélén foglalunk helyet, ahogy a terem fokozatosan elsötétül. Az első néhány percben, szokásomtól eltérően, kényelmetlenül fészkelődöm - egy kicsit paradox, hogy imádom a mozi varázsát, de a zárt, sötét helyeket viszont alig tudom elviselni. Ma azonban ez a kényelmetlenség csak rövid ideig tart, mert Sorrentino máris a vászonra tapaszt, és azonnal elvarázsol Parthenopé lenyűgöző szépsége. Szinte ostoba, ahogy minden egyes részletet, minden vonását fürkészem - úgy, mint ahogy az utca férfiai teszik, amikor egy szemet gyönyörködtető arcot pillantanak meg. Akár a strandolókról, akár a saját testvéréről van szó, mindenki, aki csak feltűnik a vásznon, az én figyelmem középpontjába kerül. Ez a megjelenés szinte szirénként hat - a film alapját egy nápolyi mítosz adja, amely egy Parthenopé nevű szirénről szól. Az egyetlen különbség, hogy a film hősnője nem csupán a hangjával varázsolja el a nézőt, hanem dús ajkainak és azokon az alig takaró, merész ruhadaraboknak köszönhetően, amelyek bármikor félrecsúszhatnak. (Ha csak ezért ülsz be a filmre, már most figyelmeztetlek - nem fogod megkapni, amit remélsz.)

Egy szó, mint száz: Parthenopé gyönyörű és ellenállhatatlan - és ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni a filmet, ezzel már össze is foglaltuk a tartalmát. Merthogy adott egy nő, aki - jó szirén módjára - a tengerben született, tünékeny és titokzatos, tele van rejtélyekkel, mágnesként vonz férfit, nőt egyaránt, és noha fürdőzik a figyelmükben, senki sem kaphatja meg teljesen. (Legalábbis, érzelmileg.) Ez a fajta csáberő szül némi fennforgást - az például nem túl szerencsés, hogy a bátyja is szerelmes belé, és olyan köztük a kémia, hogy egyszerre szurkolok és szégyellem magam nézőként -,

A kérdés azonban az, hogy vajon tényleg rejt-e annyi értéket és mélységet a lenyűgöző külső, amennyire sokan hajlamosak felruházi őt? Ez a dilemma folyamatosan ott lebeg a feje felett, mint egy Damoklész-kard, emlékeztetve arra, hogy a felszín mögött sokszor több rejlik, mint amire első pillantásra gondolnánk.

Nem könnyű nyugodt lélekkel szemlélni ezt az egész jelenséget a nézőtérről. Tudom, hogy Sorrentino művészete a szépség megjelenítésére épül, ami előtt én is tisztelettel adózom. Ugyanakkor azonban folyamatosan azon a határon egyensúlyoz, hogy Parthenopé ábrázolása ne váljon tárgyiasítóvá vagy degradálóvá - és a nézőt is bűnrészessé tegye ebben a folyamatban. Bár próbálja enyhíteni a helyzetet azzal, hogy Parthenopé kiemelkedően teljesít az egyetemen, és komoly érdeklődést mutat az antropológia és filozófia iránt, ráadásul a napfényben fürdőző, vonzó fiúk helyett Gary Oldman karakterébe esik szerelembe (még ha csak rövid időre is), az egész végső soron hiteltelenné válik. Minden igyekezete, hogy a túlszexualizáltságot kompenzálja, csak fokozza az ellentmondást, és a nézőben továbbra is kérdéseket ébreszt.

A történetben talán az egyetlen igazán nőpárti elem Parthenopé karaktere, aki nem csupán passzív szereplője az eseményeknek, hanem öntudatos és kalandvágyó személyiség. Élvezi a környezete figyelmét, bátran játszik a férfiakkal, és szívesen kihasználja szépségét, hogy előnyöket szerezzen. Ezzel a hozzáállásával valódi hatalommal bír, amely túlmutat a megszokott női szerepeken.

Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki saját magának kell mérlegelnie – én személy szerint csak annyit mondhatok, hogy örömmel tölt el, hogy Parthenopé szabad akaratát Sorrentino nem fektette be a szexiség oltárába.

Van néhány ígéretes forgatókönyv, ami viszont valóban megérdemelné a figyelmet – hiszen végső soron sosem derül ki, miről is szól valójában ez a film. Alapvetően ez nem lenne probléma, hiszen Sorrentino mindig is inkább a képek, az érzelmek és a hangulatok nyelvén kommunikált, nem pedig szájbarágós üzenetekkel próbálta megfogalmazni mondanivalóját. Ahogy Rothko is megjegyezte: "ha szavakkal el tudnánk mondani, nem lenne okunk festeni." Az olyan témák, mint a fiatalság, az idő múlása és a szépség valóban jól illenek ehhez a stílushoz, mégis most csalódott vagyok a kihagyott lehetőségek miatt.

A két és fél órás filmélményem során legalább 7-8 alkalommal éreztem, hogy végre megérkezünk a valós, lényeges kérdésekhez, de Sorrentino mindig képes volt meglepni. Egy-egy párbeszédben felvillantott olyan izgalmas, önállóan is megálló témákat, amelyek végül mindegyike elillant, mint egy eldobott labda, sosem érve el a kosarat. A film foglalkozhatott volna a bonyolult családi kapcsolatokkal, a veszteségek feldolgozásának nehézségeivel, a társadalmi különbségek feszültségével, a szerelem mélyebb természetével vagy éppen a férfiak nézőpontjának morális dilemmáival, de egyikről sem esett igazán szó. Míg az egyik serpenyőbe a lenyűgöző, élvezetes felvételek és a fülledt románcok kerültek, a másik oldal tele volt áltudományos klisékkel, Coelho-féle filozófiai elmélkedésekkel, és olyan jelenetekkel, amelyek giccsessé és komikussá váltak.

És bár üdítő az izgalmat, a csábítást, az erotikát nézni a képernyőn, és mind egy emberként izzadunk le Parthenopé dekoltázsától, de a 78. szájba nyúlkálós majdnem-szexjelenet helyett tökre érdekelne, mi lett azokkal az elvarratlan szálakkal, amikben egy izgalmas forgatókönyvet sejtettem.

De vajon mi rejlik a háttérben? Sorrentinonak akadt egy rakás zseniális ötlete, de nem tudta, melyiket válassza, így mindent belecsempészett egy filmbe, csakhogy aztán nem maradt ideje mindegyiket alaposan kibővíteni. Talán éppen az élet kiszámíthatatlanságát próbálta megjeleníteni azzal, hogy minket, nézőket is elbizonytalanított? Vagy ez csupán egy ironikus megnyilvánulás, egyfajta rendezői provokáció, hogy tessék, hülyék, nekem már senkinek sem kell bizonyítanom, sőt, ezt meg is engedhetem magamnak? Vagy talán az egész csak egy ötvenes éveiben járó olasz férfi heves vonzalma a fiatal nők iránt? Lehetséges, hogy egyik sem, de mindezek egyszerre érvényesek. Míg elsőre felháborodást váltott ki belőlem a film, egy kedves filmrajongó barátom arra hívta fel a figyelmet, hogy Sorrentino nem csupán egy-egy filmben gondolkodik, hanem egy saját, összetett univerzumban - mind esztétikai, mind tartalmi szempontból. Így már megengedheti magának, hogy csak a saját örömére gyűjtögesse össze az emlékezetes témákat és hangulatokat, ezzel folyamatosan bizonytalanságban tartva a nézőt. Ez teljesen érthető.

Ezen a ponton igazán fontos, hogy milyen szemlélettel ülünk be a moziba. Lehet, hogy te egy olyan művészfilm-rajongó vagy, aki elmerült Sorrentino varázslatos világában és az olasz mondavilág rejtelmeiben, vagy éppen csak egy átlagos néző, aki a családjával együtt szeretne eltölteni egy kellemes szombat estét, anélkül hogy tudná, hogyan értelmezze a vásznon látottakat. (Az már egy másik kérdés, hogy vajon a rendezőnek dolga-e foglalkozni ezzel a feszültséggel.)

De tudjátok mit? Kritizálhatom, boncolgathatom tovább a filmet, de az igazság az, hogy az elmúlt négy napban szinte minden gondolatomat elfoglalta. Ez pedig önmagáért beszél. A film kétségtelenül hatással volt rám; esztétikus képei, mély dilemmái és a rendezőre oly jellemző olasz életérzés mind velem maradt, függetlenül attól, hogy végül mennyire tetszik a végeredmény. Dönteni nem tudok, de az érzés, hogy most azonnal Nápolyba szeretnék utazni, hogy részt vegyek egy tengerparti elegáns buliban Trio Ternura A Gira című dalára, tagadhatatlan. Sorrentino, te tényleg megnyertél!