Az igazságtalanság árnyékában élve, a világ sokszor olyan, mint egy torz tükör, amelyben a valóság torz képet mutat. A környék, ahol ez a jelenség megjelenik, tele van feszültséggel és ellentmondásokkal. Az emberek mindennapjaikat küzdelmekkel és csalódás
Virág György szívhez szóló szavakkal búcsúzott Kincses Elődtől a Népújság június 27-i számában. Emlékeztetve az 1990-es márciusi eseményekre, valamint a körülöttük kialakuló vitákra, így fogalmazott: "Vitába nem érdemes bocsátkozni (...) a véleményformálókkal, hiszen ők mindig többet tudtak, mint azok, akik közvetlen tapasztalataik révén, különösen Előd, élték meg az igazságtalanságok súlyát 1990 márciusa után."
Az elmúlt harminc év során saját tapasztalataim alapján több aspektust is megfogalmaztam, bár valójában ez talán felesleges, hiszen a történelem kerekét visszafordítani nem lehet. Csupán annyit tehetünk, hogy tanulunk a múlt hibáiból. A "tanulás" itt nem rám, hanem az akkori döntéshozókra vonatkozik, akik úgy gondolták, elérkezett az igazságtétel ideje. Mögöttük számos tényező húzódott meg: élettapasztalat, jó szándék, hősiesség, hivatástudat, valamint különféle ideológiai és filozófiai téveszmék. A márciusi események kapcsán többször is megszólaltam, megosztva a gondolataimat, amelyek a fejemben foglaltak helyet. Egyik megjegyzésem így hangzott: "felesleges kimenni a főtérre, mert az egészet azért csinálják, hogy ránk kenjék." E szavakkal próbáltam megnyugtatni a felbőszült tömeget a gyárkapuban, de nem jártam sikerrel. Az események ismét megerősítették azt a régi tanulságot, hogy kisebbségként a saját igazunkat nem tudjuk érvényesíteni a többség akaratával szemben; hat százalék sosem lehet ellenálló kilencvennégy ellenében. Pesszimista lennék? Inkább pragmatikus. Beszélek még valamiről: az íróasztalom fiókjában hever egy csontszínű RMDSZ-golyóstoll, amelyet 2004-ben osztogattak, és amelynek oldalán az "Együtt az autonómiáért!" felirat olvasható. A Forradalom Szikrája, 2007 és 2019 között az Európai Parlament képviselőjeként (plusz: 2010-2012.: alelnök; 2014-2019.: az Emberi Jogi Bizottság alelnöke, a Külügyi Bizottság tagja) azon fáradozott, hogy valóra váltsa ezt a felszólítást. Sajnos nem járt sikerrel. Az autonomista mozgalom lángja alábbhagyott; ma már csak egyetlen harcos áll a porondon: Kulcsár-Terza József, aki időnként megszólal, és mindig az anyanyelvén beszél. Ő az egyedüli önkormányzati képviselő Háromszéken, aki soha nem használ román nyelvet. Három alkalommal (2017, 2019, 2023) is benyújtotta a Parlamentnek Székelyföld autonómiastatútumát. Ő a Magyar Polgári Erő nevű pártocska főtitkára, írnoka és kávéfiúja. Eredmény? "Mint Bécsben a nix." (Lásd még: K. P.: Rendkívüli hír. Népújság, 2024. október 15.)
Visszatérve V. Gy. szavaira: az "igazságtalanságok terhe" viszonylagos. Ui. az igazságszolgáltatás a törvények szerint ítélkezik (= hoz döntéseket), azokat pedig a parlament hagyja jóvá. Hogyan? A többségi szavazatok alapján. A törvények tartalmát és a képviselők szavazatát az uralkodó politikai széljárás (ideológia, pártérdek) befolyásolja leginkább; olykor-olykor még az is előfordulhat, hogy a vita során megváltozik a törvény tartalma és irányultsága. Miért? Mert egy képviselői csoport / frakció olyan módosítási javaslatot nyújt be, amely átbillenti a mérleg nyelvét.
Minden korban az illető társadalmi rendszerre jellemző döntések születtek. Ha változik a rendszer, át kell írni a törvénykönyveket. Ugyanazon tettért / bűnért más-más ítéletet szabhatnak ki 1921-ben, 1951-ben vagy 2001-ben. Ha valakinek a múltbeli tevékenységét az új hatalom másként értékeli, az fővesztéssel is járhat. Példaként három nevet említek: Mircea Cancicov, Ion Petrovici, Constantin Argetoianu. 1944 előtt mindahányan az akkori rendszer 'demnitarjai' voltak (pártfejesek, miniszterek). A kommunista 'igazságszolgáltatás' főbenjáró bűnnek ítélte azt, hogy Ion Antonescu diktatúrája idején a hatalmi szféra tagjai voltak. Cancicovot 1946-ban 20 évre ítélték, 1959-ben a börtönben halt meg. Petrovici is börtönben volt (1949-1964 között), de további nyolc évet élt még; 1998-ban post mortem rehabilitálták. Argetoianut 1950-ben ítélték el, öt év múlva meghalt a börtönben. 1999-ben az igazságügy neki is 'igazságot szolgáltatott': rehabilitálta. (Ez mit jelent: a lelkét a pokolból a mennyországba küldték?)
A társadalmi normák szerint a bűncselekmények elbírálása és a büntetések kiszabása a bíróságok feladata. Amennyiben valaki hirtelen felindulásból saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást – akár bosszú formájában, azaz önkényes ítéletet hozva és azonnal végrehajtva azt –, súlyos következményekkel számolhat, hiszen az igazságtétel nem az átlagember dolga, hanem a jogrendé. Olyan ez, mint a borbély munkájának elismerése, aki a hajat vágja, míg a bíró az ítéletet meghozza: mindenkinek a saját területén kell maradnia. Az állam pedig különösen érzékeny arra, hogy a hatalmi struktúrák monopóliuma ne sérüljön. Fellebbezni ugyan lehet, de nem ritka, hogy a helyzet még súlyosabbá válik.
Példákat az önbíráskodásra a magyar történelemben is találunk. Báthory András 1566-ban született, 33 évet élt. Főpapi rangba került: 1584. júl. 4-én bíborossá nevezték ki. Amikor Báthory Zsigmond másodszor mondott le az erdélyi fejedelemségről, akkor Báthory András bíborost hívták be a fejedelemségre. 1599. márc. 29-én tette le az esküt a rendek előtt. Hét hónappal később: Mihály havaselvi vajda elől menekülve Csíkszentdomokos határában egy székely katona megölte.
Báthory Gábor fiatalon, mindössze 24 évesen került Erdély fejedelmi trónjára, ahol 1608 és 1613 között uralkodott. Rövid, de viharos pályafutása alatt politikai döntései révén sok ellenséget szerzett magának, mivel nem vette figyelembe sem a kül-, sem a belpolitikai viszonyokat. Türelmetlensége és hatalomvágyának következményeként végül a török sereg támogatásával Bethlen Gábor visszatérése után Nagyváradra kényszerült, ahol a hajdúk végül elpusztították őt. (Katolikus Lexikon, 1. kötet)
Mivel az igazságszolgáltatás sem éppen a legfényesebb ékkő a társadalom gyűjteményében, érdemes, ha az ember óvatosan bánik a sorsával. Így talán elkerülheti a bíróval való, nem éppen kellemes találkozást, ami sokszor inkább bitóként funkcionál.
