Markó Béla "Vadnyugati üzenetek" című műve egy különleges utazásra invitálja az olvasót, ahol a vadnyugat szelleme és a modern lét kihívásai találkoznak. A költő szavain keresztül felfedezhetjük a szabadság vágyát, a küzdelmet a mindennapi életben, valami

Politika

Nem díszlépés, nem díszlövés, és díszbeszédek sincsenek a láthatáron. Klaus Johannis, Románia eddigi elnöke, meglehetősen jellegtelen körülmények között búcsúzott el a köztársaság éléről. Miután az őszi államfőválasztás első fordulójának érvénytelenítése miatt közel két hónappal meghosszabbította tízéves mandátumát, végül mégis lemondott. A minap a nagyváradi polgármester, Ilie Bolojan, aki tavaly ősszel a román Szenátus elnökévé lépett elő, vette át ideiglenesen az elnöki feladatokat. Érdekes, hogy Johannis elődjének, Traian Băsescunak is polgármesteri múltja volt, ő Bukarest első embere volt egy évtizeddel korábban. Jelenleg pedig a főpolgármester, Nicușor Dan is elnöki ambíciókat dédelget. Úgy tűnik, Romániában a polgármesterek között mindenkinek lapul a hátizsákjában egy marsallbot. Tíz évvel ezelőtt Johannis megválasztásakor sokat nyomott a latban Nagyszeben fejlődése, de a választók valójában nem csupán ezt látták. A középszerű és demagóg politikai palettán őt egyfajta friss szellőként üdvözölték, valami új, más megoldást remélve tőle. Míg most a társadalom a szélsőjobb felé sodródik, és Călin Georgescu zavaros, Európa-ellenes, oroszbarát jelszavai felé figyel, addig Johannis, aki nem román, hanem német származású, éppen ellentétes várakozásokat keltett. A választók német precizitással és hozzáértéssel számítottak arra, hogy ő felgyorsítja Románia európai és euroatlanti integrációját. A valóságban azonban szinte semmi sem valósult meg ebből. Johannis félreértette a helyzetet, és bár nem tagadta meg német identitását, nyilatkozataiban inkább románként fogalmazott, sőt, néha még a nacionalizmus hangjait is megütötte. Ráadásul, ha megszólalt, az ritkán és felejthetően történt. Azok, akik kisebbségi empátiát vártak tőle, óriásit csalódtak. Noha bizalmat kapott a második ciklusra, népszerűsége fokozatosan elhalványult, és talán még azok is megkönnyebbültek, akik emlékeztek arra, hogy a modern Románia megalapozásában milyen kulcsszerepet játszott a 19. században az első román király, a német Hohenzollern Károly és utódai.

A legutóbbi események világosan megmutatják, hogy a történelem nem mindig követi a megszokott mintákat, és ez most nálunk is érvényes. Sokkal lényegesebb azonban, hogy Románia hirtelen egy olyan európai, sőt globális dilemma szimbólumává vált, amely körüljárja a világot. Olyan, mintha kísérleti tereppé avanzsáltunk volna, ahol új ötleteket próbálnak ki. A román választópolgárban megszületik a vágy, hogy valami új érkezzen, egy friss arc, egy új lehetőség, egy megújult remény. Ha a jól bevált német minta nem hozta meg a kívánt eredményt, akkor miért ne próbálnánk ki egy ortodox vajákost? A ráció nem vált be, talán a babonás hagyományok vagy a mágia jobban működnek majd. Nyilvánvalóan túlzó a megközelítésem, de ez a helyzet sok kérdést felvet. Nem biztos, hogy Johannis korábbi tábora és Călin Georgescu új hívei teljesen egybeesnek – vagy talán csak részben. Hamarosan kiderül, hogy az elmúlt hónapokban nőtt vagy csökkent a támogatottsága. Sokan abban reménykednek, hogy nem jut el újra a jelölésig, de a kísérlet jelenleg továbbra is zajlik, és a feltételezett orosz beavatkozás után most már nyilvánvaló amerikai támogatást is kapott Călin Georgescu. A román politikai vezetők – legyen szó ideiglenes államelnökről, miniszterelnökről vagy koalíciós pártelnökökről – zavarodottan keresik a választ arra, mi is történik valójában, miközben a nyugati orientációjuk sem segít a helyzet tisztázásában.

Úgy tűnhetett mostanáig, hogy Románia a Ceaușescu-diktatúra hendikepje után osztályismétlőből éltanulóvá tornászta fel magát a térségben. Van ebben némi túlzás, de tagadhatatlan, hogy az alapvető társadalmi konfliktusokat, példának okáért az etnikai problémákat fokról fokra rendezni próbálták a kilencvenes évek közepétől az egymást követő román kormányok, amelyekben több alkalommal ott voltak az RMDSZ miniszterei is. Washington, többek közt biztonságpolitikai okokból is, kiemelten figyelt az országra, és közben magától értetődően Brüsszellel is jó kapcsolatot építettek ki a román politikusok. Az elmúlt évtizedekre visszatekintve, arra sem emlékszem, hogy a válsághelyzetekben egyébként mindig megerősödő román nacionalisták nyíltan támadták volna Bukarest európai és euroatlanti irányultságát. Ami természetesen nem akadályozta meg egyik-másik szélsőjobb politikust, hogy népszerűségét magyarellenes vagy akár idegenellenes retorikával próbálja növelni. Hol sikerült, hol nem. Az utóbbi években már nem nagyon. Aztán újabban megint. És félő, hogy a most már Amerika felől is érkező szuverenista és fundamentalista óhajok-sóhajok rövid idő alatt felborítják a román politika eddigi, amúgy is egyre bizonytalanabb egyensúlyát. Egyelőre a mostani kormánytöbbség elkötelezetten EU-párti és az orosz-ukrán háborúhoz is úgy viszonyul, ahogy Brüsszel, viszont ez mind nyilvánvalóbban ütközik az új amerikai vezetés álláspontjával.

Az amerikai-román partnerség története számomra azt mutatja, hogy korábban nem igazán voltak ideológiai megkötések a két ország között. A Bush-kormány republikánusai éppúgy támogatták Romániát – nemcsak politikai, hanem stratégiai okokból is –, mint ahogyan a Clinton-adminisztráció demokratái is. Persze, voltak eltérések a két párt között, különösen a számunkra, magyarok számára rendkívül fontos emberi jogi és kisebbségi kérdésekben, de a figyelem ránk, magyarokra, mindkét oldalról kiemelt volt. Őszintén szólva, néha úgy éreztem, hogy Washington sokkal közelebb áll hozzánk, mint Berlin, Párizs, London vagy akár Brüsszel. Ezt gyakran mondogattam, félig tréfásan, félig komolyan, hiszen őseink a huszadik század elején a tengerentúlra mentek szerencsét próbálni, és ők formálták meg Amerika mai képét. A családom történetében is megtalálható ez a kapcsolat: nagyanyám három, nagyapám pedig két testvére élte le életét az Egyesült Államokban. Nagyapám nyolc évet töltött kint a húszas években, de végül hazatért. Ma már nem érzelmekkel kellene megközelíteni Amerikát, hanem inkább a valóságot kellene megérteni: mi is történt az ígéret földjével. Sokan próbálják magyarázni a helyzetet, de én ezt most nem tenném. Inkább arra összpontosítok, hogy itthon mi zajlik. Például, miért volt kudarc Johannis tíz évvel ezelőtt? Az a Johannis, aki tavaly még azt hitte, hogy NATO-főtitkár lehet belőle. Mit várnak a románok Călin Georgescutól? És mit gondolnak azok a magyarok, akik ősszel még hajlandók lettek volna szavazni erre az egyértelműen szélsőjobboldali, többek között magyarellenes jelöltre? Továbbá, miért van az, hogy a magyar kormány prominensei sem az ősszel, sem utána nem mondtak rosszat róla? Miközben a parlamenti választási kampányban folyamatosan támogatták az RMDSZ-t, ami helyes döntés volt. Utána viszont Călin Georgescuval kapcsolatban már csak néhány kormánypárti véleményformáló sajnálkozott, hogy milyen kár, hogy Georgescu magyarellenes, mert egyébként... Miért nem vesszük észre, hogy az egész szuverenizmusban ez a legnagyobb probléma? Amikor mindenki szuverén, akkor se tolerancia, se demokrácia nem létezik. Most már a mások nacionalistáit is kezdjük szeretni, nemcsak a mieinket? Egyesüljenek a világ nacionalistái? Érdekes forgatókönyv lenne, de még mindig bízom abban, hogy elkerüljük ezt a sorsot.

Megúszni? Nem jellemző rám az efféle kifejezés. Azonban az elmúlt napok eseményei nyomán kétségbeejtő felismerésekre jutottam: az Amerika-barát román politikai körökben óriási riadalmat keltett J. D. Vance amerikai alelnök nyilatkozata. A müncheni biztonsági konferencián megfogalmazott bírálata, amely Romániát a választások érvénytelenítése miatt nyers nagyhatalmi arroganciával illette, sokakat meglepett. Vance szerint a választások ilyen módon történő érvénytelenítése a "hírszerző szolgálat egy halvány gyanúja" alapján zajlott, és kijelentette: "Amikor azt tapasztaljuk, hogy az európai bíróságok választásokat semmisítenek meg (...) el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon felemelkedünk-e a demokrácia magas színvonalához." Azt is hozzátette: "Ha a demokráciátok lerombolható egy másik ország által internetes hirdetésekre költött néhány százezer dollárral, akkor az nem lehet túl erős." Néhány nappal később, a konzervatív CPAC konferencián megismételte ezt a nézetet: "A barátság a közös értékeken alapul, nem azonos az értékrendünk, ha eltörölsz egy választást, mert nem tetszik az eredmény. Ilyen történt Romániában. Ha annyira félsz a saját népedtől, hogy elhallgattatod őket, akkor nem közösek az értékeink." Ez több, mint puszta kioktatás; inkább figyelmeztetés, hogy Călin Georgescu számára Amerika nem csupán egy ország, hanem különböző nézetek összessége. Az az Amerika, amelyet Vance képvisel, nem egységes. Azok, akik négy évvel ezelőtt Donald Trump nevében ostromolták a Capitoliumot, valószínűleg más véleményen voltak, mint akik most az alkotmánybírósági döntést demokráciaellenesnek tartják. Vagy esetleg mégis ugyanazok? Bagoly mondja verébnek? Ami szabad Jupiternek? Jupiteri világ vár ránk, ha nem vigyázunk. A román politikai elit habozik, dadog, próbálja kerülni a kényes témákat, miközben csekély tiltakozással próbálja megóvni a mundér becsületét. Kétségtelen, hogy a román demokrácia valóban felemás, de nem úgy, ahogyan az új amerikai adminisztráció éppen most megítéli. A májusi elnökválasztás eldöntheti, hogy Románia helyes irányba halad-e, vagy hosszú időre letér az útról. A harmincöt éven át Amerika iránt lojális nagy román pártok, mint a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok, nehezen fogják fel, hogy ez az új Amerika nem csupán lojalitást vár el, hanem feltétlen alázatot is. Jelenleg a többségi koalíció Crin Antonescu, a valóban európai formátummal rendelkező, tapasztalt politikus mellett áll. Közben Elon Musk, Donald Trump kedvence, már nyíltan kampányol Călin Georgescu mellett az X platformon. Ha valaki tíz-húsz évvel ezelőtt ilyet jósolt volna, gyermeteg disztópiának vagy paródiának tartottuk volna. Ma már ez a valóság.

Az RMDSZ az utóbbi hónapokban valójában a pozitív oldalon helyezkedett el. Tette ezt akkor is, amikor csatlakozott az új kormányhoz, valamint amikor Crin Antonescu jelölését is támogatta. Ugyanakkor ez a helyzet egyre inkább ellentmondásos, hiszen Magyarország szuveranista politikája, amely az EU szétesését sejtezi, egyre inkább eltér az RMDSZ eddigi törekvéseitől. Elnéztem a miniszterelnöki évértékelőre meghívott erdélyi magyar politikusok csoportképét: kényszeredett már az a mosoly. Tudják mindannyian, hogy előbb-utóbb meg kell szólalni. A Bibliát parafrazálva: legyen az igen igen. Vagy: legyen a nem nem. Dsida Jenő írta hajdanában Tekintet nélkül című versében: "farizeusoknak és vámosoknak / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet." Naptól napra időszerűbb ez a figyelmeztetés.

Végezetül tartozom egy beismeréssel: elkövettem azt a hibát, hogy a múltkor végignéztem a televízióban a washingtoni hatalomátvétel ceremóniáját. Középszerű giccsnek tűnt az egész, de talán csak egyszerűen savanyú a szőlő. Viszont azóta is azon töprengek, hogy vajon ki lehet-e látni a first lady sokat dicsért, extravagáns kalapja alól. Mert az elnök piros baseballsapkája alól minden jel szerint nem nagyon. Az a fő, hogy mi látjuk őket.