A francia gyarmatosítók brutális módon léptek színre Algériában, ahol a mészárlás volt az elsődleges bemutatkozásuk.
Az 1830 nyara különösen sötét időszakot hozott Algéria történetében, amikor a francia csapatok megérkeztek, és hetekig tartó rablásba és erőszakos tisztogatásba kezdtek. Mindenféle hamis ürügyekkel indokolták tetteiket, miközben brutálisan megöltek vagy elűztek bárkit, aki valaha is kapcsolatban állt az előző kormányzattal, vagy akinek a vagyona felkeltette az érdeklődésüket. A helyi lakosság számára ez a korszak a félelem és a szenvedés időszakává vált, amelyben az ártatlan emberek sorsa a francia megszállás kapzsiságának és brutalitásának áldozatává vált.
Algéria területe 1516 óta az Oszmán Birodalom része volt, és a szultánok helytartójaként az algíri dej irányította a régiót a 18. század elejétől kezdődően. Habár a dejek fokozatosan egyre nagyobb önállóságra tettek szert a Portával szemben, a helyi törzsfők és kalózvezérek folyamatosan megkérdőjelezték az algíri hatalom dominanciáját. A gazdaság alapját a kalózkodás képezte, amelyhez szorosan kapcsolódott a rabszolga-kereskedelem is. A 15. és 19. század között a főként algériai bázisokra támaszkodó berber kalózok több mint egymillió európait ejtettek foglyul, és sokan közülük rabszolgaként végezték. Az összegyűjtött áruk értékét pedig nehéz lenne pontosan meghatározni, annyira mértékletes volt a kalóztevékenység.
A 18. század végére, az Oszmán Birodalom jelentette védelem gyengülésével az európai hatalmak egyre kevésbé gondolták úgy, hogy ezt az évszázados hagyományt tiszteletben kellene tartaniuk, ezért különböző összetételű keresztény flották többször is ágyútűz alá vették Algírt, az Egyesült Államok pedig a 19. század első éveiben két háborút is indított a térség "kalózállamai", Algír, Tunisz és Tripoli ellen. A második, 1815-ös ilyen hadjárat végén a meggyengült algíri dejnek nem volt más választása, mint beleegyezni abba, hogy többé nem engedélyezi a keresztények rabszolgasorba vetését.
Mindezek ellenére Algír nem úszta meg a gyarmatosítást. A francia vezetők már Napóleon balsikeres egyiptomi expedíciója óta álmodoztak arról, hogy Észak-Afrikában terjeszkedjenek, és ehhez egy, a forradalmi időszakra visszanyúló esemény szolgáltatta a megfelelő pretextust. A történet még 1795-1796-ra nyúlik vissza, amikor a Francia Köztársaság hatalmas mennyiségű gabonát vásárolt két algíri kereskedőtől, ám a kifizetést már nem teljesítette. A francia restauráció idején X. Károly király sem volt hajlandó magára vállalni az előző köztársaság adósságát. A kereskedők viszont a dejnek köszönhetően adósságot halmoztak fel, és arra hivatkoztak, hogy a francia kifizetések elmaradása miatt ők sem tudnak fizetni.
A dej magához hívatta a francia érdekeket képviselő konzult, és a heves vitába torkolló, 1827 áprilisi megbeszélés során a legyezőjével megütötte a konzult.
Több sem kellett X. Károlynak, aki először a dej bocsánatkérését követelte, majd Algír kikötőjét blokád alá vonta. 1829-ben, amikor a király követet küldött az ügy rendezésére, a helyzet drámai fordulatot vett: a helytartó utasítására a kikötő erődítményei tüzet nyitottak a francia hajókra. Ezt követően X. Károly, a képviselői kamara ellenzékének haragját magára vonva, az ultrakonzervatív Polignac herceget nevezte ki miniszterelnöknek. Polignac, aki a külpolitikában is a kemény fellépés híve volt, végül kudarcba fulladó tárgyalásokat folytatott Muhammad Ali egyiptomi alkirállyal Észak-Afrika felosztása ügyében.
A király és a miniszterelnök, az egyre fokozódó társadalmi feszültségek láttán, úgy döntöttek, hogy egy sikeres katonai akcióval próbálják meg megfordítani a közhangulatot. 1830 júniusának közepén körülbelül 35 ezer francia katona tette partot Algír közelében, Bourmont tábornok irányítása alatt. Június 19-én a francia erők döntő csapást mértek a dej hadseregére, aki saját szabadsága és javainak megvédése érdekében végül megadta magát a betolakodóknak. 1830. július 5-én a francia csapatok bevonultak Algírba, és noha ígéretet tettek a helyi lakosság szabadságának, vagyonának és vallási meggyőződésének tiszteletben tartására, a helyzet hamarosan drámai fordulatot vett. Hetekig tartó fosztogatás és megtorlás indult, ahol mondvacsinált indokok alapján gyilkolták meg, vagy deportálták azokat, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak az előző rendszerrel, vagy akiknek vagyonára a franciák szemet vetettek.
A francia megszállás egész Algéria területén rettenetes következményekkel járt, az oszmán uralom összeomlását követő éhínség, a járványok és az atrocitások a becslések szerint akár 500 ezer - egymillió ember halálát is okozhatták a francia gyarmati közigazgatás kiépüléséig.
Puszta gyanú alapján és tárgyalás nélkül küldtünk halálba embereket, akiknek bűnössége legalábbis kérdéses volt. Lemészároltunk embereket, akiknek menleveleik voltak... Túltettünk barbárságban a barbárokon
- fogalmazta meg egy 1833-as francia jelentés. Ez a megállapítás alapvetően befolyásolta a helyi lakosság és a gyarmatosítók közötti viszonyt, ami nem meglepő, hiszen egészen addig, amíg Algéria 1962-ben, egy véres és szörnyű eseményekkel teli háború révén elnyerte függetlenségét, a franciák nem tudták teljes mértékben megfékezni az országot. A hódítás sikere még alig jutott el Franciaország hírébe, amikor a július végi forradalom megbuktatta X. Károlyt és Polignacot. A hatalomra került Lajos Fülöp vezette ellenzék kezdetben nem támogatta a háborút, ám a győzelem híre a francia közvélemény számára egyfajta enyhülést jelentett a napóleoni háborúk okozta sebekre, így a kormány végül csak a katonaság egy részét vonta vissza, majd megkezdte a "rendes" gyarmatosítás folyamatát.
