Miért is osztanám meg a gondolataimat, ha senki sem hallja meg őket?

Októberben én is azok közé tartoztam, akik teljesen megérdemeltnek tartották a dél-koreai Hang Kang Nobel-díját. Ugyanis az 1970-ben született író egyszerre tud roppant eredeti és kimondottan univerzális lenni, ráadásul olyan megközelítéseket alkalmazni, amelyekkel másoknál nem találkozhatunk. Ez pedig nagyon ritka kombináció.

A szerző eddigi munkáiból nálunk eddig két kötet látott napvilágot. A 2007-es "Növényevő" (magyarul: 2017) egyedülálló módon ötvözi a keleti és nyugati kultúra elemeit, miközben egy lenyűgöző kafkai atmoszférát teremt, amelyet csak kevesen képesek megidézni. A regény középpontjában Jonghje áll, egy átlagos dél-koreai feleség, aki hirtelen növényevővé válik, ezzel családja értetlenségét és ellenségességét váltva ki. A történet három különböző nézőpontból bontakozik ki, ám Jonghje számára sohasem nyílik meg a lehetőség, hogy saját hangját hallassa; ez a hiányosság csak fokozza a nő elszigeteltségét. Egyedüli menedéke az álmai, amelyek azonban éppolyan nyugtalanítóak és zavarba ejtőek, mint a valóság. Jonghje döntése túllép a puszta táplálkozás keretein: ez egyfajta lázadás a rigid társadalmi elvárások és az emberi létezés határai ellen. Ahogy a regény előrehalad, és Jonghje fokozatosan leépül, a történet a realizmus és a szürrealizmus határmezsgyéjén egyre inkább horrorisztikus irányba terelődik.

A 2016-os "Nemes teremtmények" (magyarul 2018) még sötétebb és megrázóbb témát boncolgat: az 1980-as kvangdzsui mészárlást, ahol a békés diáktüntetéseket a hadsereg brutális erőszakkal oltotta el. Han Kang ebben a művében radikálisabb narratív technikát alkalmaz, amelyben több nézőpontot váltogat, köztük a második személyű elbeszélő formát is. Az éles ellentét a szöveg lírai szépsége és a bemutatott kegyetlenség között – például a kisgyermekek halálának naturalisztikus ábrázolása – garantáltan sokkolja az olvasót. A regény nem csupán a mészárlás borzalmait tárja elénk, hanem a történtek utóéletét is bemutatja, amikor a túlélők élete gyökeresen megváltozott, és a hatóságok mindent megtettek annak érdekében, hogy a múlt ezen sötét fejezete feledésbe merüljön.

Aki már találkozott Han Kang műveivel, az jól tudja, hogy nála a cselekmény sosem a középpontban áll. Ez pedig különösen érvényes a „Görög leckékre”, ahol a szöveg formája és tartalma egyaránt megkérdőjelezi a klasszikus regény definícióját. E műben a hagyományos narratíva határokon átívelve, helyenként esszéisztikus, máskor szabadversszerű elemekkel játszik, így nehezen besorolható egyetlen műfajba.

A felszín alatt egy különleges, nem hétköznapi szerelmi történet bontakozhatna ki. A közel kétszáz oldalas mű középpontjában két olyan ember áll, akik testileg és lelkileg egyaránt meg vannak sérülve, és mélységes magányukban szenvednek. Mindketten kétségbeesetten keresik a kiutat a saját zsákutcájukból, amikor egy ógörög nyelvtanfolyam váratlanul összehozza őket, így hónapokig egymás közelében lehetnek.

A névtelenségbe burkolózó szereplők közül a nyelvtanár, aki a harmincas évei végén jár, emelkedik ki leginkább, mivel az ő belső vívódásait és élethelyzetét a legjobban megismerhetjük, hiszen ő a történet narrátora. Élete jelentős részét Németországban töltötte, és most, nemrégiben tért vissza szülőföldjére. Sorsa már évtizedek óta meg van pecsételve, hiszen fiatal korától fogva tudatában van annak, hogy örökletes, gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami végül teljes vaksághoz vezet – akárcsak a híres argentin író, Borges esetében. Ezért rengeteg ideje volt arra, hogy elgondolkodjon a jövőjéről, és felkészüljön a sötétségre, amely rá vár. Ugyanakkor ez egy olyan helyzet, amelyre valójában lehetetlen bármilyen módon is felkészülni.

A férfi rendszeres sétái során mélyen elmerül a múlt tükre előtt, ahol hol képzeletbeli, hol pedig írott leveleken keresztül keresi a kapcsolatot élete kiemelkedő alakjaival. Emlékei között ott lebeg az egykori nagy szerelem, testvére, és egy régen eltávozott barát is. Ezek a válaszra sosem találó üzenetek többsége az elszalasztott lehetőségekről, téves döntésekről tanúskodik, és felerősítik a fájdalmát annak, hogy mennyire vágyik egy valódi, megértő lélekre, akinek megnyílhatna, hogy megossza mindazt, ami nyomasztja.

A 40-es éveiben járó nő, aki korábban egyetemi oktatóként tevékenykedett, különös kihívásokkal néz szembe. Most másodszor az életében, egy rövid kamaszkori epizódot követően, ismét teljesen elvesztette a beszédképességét. Míg sokak számára egyértelmű, hogy a háttérben nincsenek szervi problémák, a pszichológus által felhozott magyarázatok – mint például édesanyja nemrégiben bekövetkezett elvesztése, a gyermek felügyeleti jogának megvonása, vagy a gyerekkorában gyakran hallott anekdoták, amelyek az abortusz kérdését boncolgatták – nem nyújtanak kielégítő választ a helyzetére. Bennében egyfajta mély szkepszis formálódik a beszéd és a nyelv működésével, valamint az emberi kommunikációval kapcsolatban. Egy olyan világban találja magát, amely egyre inkább eltávolodik az emberi kapcsolatok lényegétől, és ezzel párhuzamosan mintha egyre inkább a Növényevő Jonghjéjának legfőbb rokonává válna. Az ősi emberi gesztusok és szavak helyett a csend és a magány öleli körül, amelyben a kommunikáció lehetősége szinte teljesen megszűnik.

Évezredeken át számtalan ajak és íróeszköz formálta a nyelvet. Az ő életének története is a saját ajakjával és tollával íródott. Minden alkalommal, amikor megpróbált nekiállni egy új mondatnak, a szívének öregedését érezte. Az a foltozott, újra és újra javított, elszáradt, kifejezéstelen szív. Minél intenzívebb volt az érzés, annál szorosabban zárta össze a szavakat. Aztán, amikor végül feladta a harcot, a szorítása ellazult. Tompa, töredezett darabkák hullottak a lábához. A fogaskerekek, amelyek egykor élesek voltak, már nem forogtak; egy része, amelyet a tűrés koptatott, belül, mint egy puha tofu, szétesett.

Az ő nézőpontjából a szövegdarabkák szinte kézzelfoghatatlanok, mivel az egész kötet jellemzően rövid egységekből áll, amelyek olykor már-már versekhez hasonlíthatók. Han Kang mesterien fűzi össze a két, látszólag különálló világot: kezdetben ezek a világok egymástól távol, elkülönülve léteznek, majd fokozatosan közelítenek egymáshoz, míg végül a végkifejletben találkoznak. Ám még ekkor sem beszélhetünk valódi megértésről vagy egymásra találásról. A szerző, akárcsak karakterei, mély szkepszissel viszonyul az emberi kommunikáció lehetőségeihez, így a szavak – bár az átélt tapasztalatok hasonlóak – gyakran inkább elválasztanak, mintsem összekössenek ebben a világban. Ebből adódóan a szöveg egy kifejezetten hideg, zavaró, kafkai atmoszférát teremt, amely minden egyes mondatban ott lüktet.

A Görög leckék egy egészen egyedi műalkotás, amelyhez hasonlót aligha találunk. Ez a könyv egyszerre képes lenyűgözni és kihívások elé állítani az olvasókat. Nem túlzás azt állítani, hogy valódi magasművészetről van szó, amely mélyen megérinti és provokálja a gondolkodást.