Véleménye szerint A brutalista túlságosan elnyújtott? Akkor érdemes távol maradnia ezektől a tíz alkotástól!

A hosszú filmek újra divatba jöttek: tavaly az Oppenheimer háromórás játékideje rengeteg vitát kavart, idén pedig Brady Corbet egy még hosszabb művet mutatott be, amely középen szünetet is tart. Összegyűjtöttünk néhány maratoni filmet a filmtörténelemből, amelyek valóban megérdemlik a rászánt időt és figyelmet.

A Velencei Filmfesztivál színpadán Brady Corbet rendezőnek még meg kellett magyaráznia, hogy miért is tartott A brutalista című film több mint három és fél órán át, a közepén pedig egy intermisszió is szerepelt – ilyet utoljára a huszadik század első felében láthattunk a mozivásznon. Azóta a film óriási kritikai elismerésben részesült: elnyerte az Ezüst Oroszlánt, számos Golden Globe-díjat, és tíz Oscar-jelöléssel büszkélkedhet, melyből hármat díjra váltott. Corbetet pedig a merész alkotói víziója és a kompromisszumok elutasítása miatt igazi művészként ünneplik a szakma.

Azért ne legyenek kétségeink: három és fél óra nem csak a hátfájósaknak és az apró hólyaggal rendelkező nézőknek hosszú idő - pláne egy olyan korban, amely a gyors információátadásra és TikTok-videónyi figyelemre épít -, azonban a filmművészetben egyfajta reneszánsza van jelenleg a csakazértis maratoni hosszúságú filmeknek. Martin Scorsese az utóbbi időben nem készít három óránál rövidebb filmet, Christopher Nolan tavalyi legjobb film-Oscaros Oppenheimere szintén háromórás volt, de még az olyan blockbuster franchise popcorn mozik, mint a Bosszúállók: Végjáték vagy az új Batman sem siet sehová.

Ezúttal nem tárgyaljuk a rendezői változatokat, noha Bergmantól a Farkasokkal táncolón és a Sebhelyesarcún át A Gyűrűk Ura-trilógiáig csemegézhetnénk a 4+ órás remekművekből. Listánkon olyan filmek szerepelnek, amelyek a moziban is minimum három és fél órás játékidővel borzolták a közönség idegrendszerét, ám esetükben bizony megérte az elzsibbadt fenék.

A legjobb tíz közé kerülni szinte lehetetlenség, de kétségtelenül említést érdemelnek a régi Hollywood utolsó évtizedében készült történelmi, bibliai és szandálos eposzok. Ezek a filmek valódi statiszták hadával, óriási költségvetésekkel készültek, és a színészi teljesítmények a filmes és a shakespeare-i színjátszás grandiózus gesztusainak határvonalán billegtek. Látványosak és monumentálisak voltak, ráadásul elképesztően hosszúra nyúltak, így igazi időutazást kínáltak a nézőknek.

A Barry Lyndon Stanley Kubrick leghosszabb és legambiciózusabb filmje, amely, mint minden Kubrick-mű, lenyűgöző és virtuóz. A maratoni játékidő lehetőséget ad a rendező számára, hogy még mélyebbre ásson abban a különleges látásmódban, ami munkásságát jellemzi, valamint a részletek iránti megszállottságát is megmutassa. A történet egy ír kalandor 18. századi társadalmi felemelkedését követi nyomon, és bár első ránézésre talán nem rendelkezik a Dr. Strangelove vagy a Mechanikus narancs által keltett azonnali vonzerővel, a türelmes nézőket gazdag élményekkel jutalmazza.

Andrej Tarkovszkij vitathatatlanul a hosszú filmek mestere, és az „Andrej Rubljov” című alkotása, amely 205 percen keresztül kalauzol minket a középkori Oroszországba, a keresztény művészet mélyebb rétegeibe, a rendező leghosszabb műveként vonul be a filmművészet történetébe. A szovjet hatóságok számára azonban a film túl kísérletező, ezoterikus és antisztálinista volt, így végül betiltották a hazai bemutatót, és az utolsó pillanatban ki is vonták a Cannes-i Filmfesztivál programjából. Tarkovszkij itt a hit, a vallás és a művészet összefonódásáról mesél: minden egyes snittje, a pogány rituáléktól kezdve a tatár inváziókig, olyan, mint egy időbeli anomália, amely hirtelen belépett a jelenünkbe, hogy visszavezessen minket a középkor titokzatos világába.

Kuroszava mesterműve, a „Hét szamuráj”, olyan hatással volt a filmművészetre, hogy Hollywoodban is újraértelmezték A hét mesterlövész címmel. Ez a klasszikus történet mára a „csapat összegyűlik, hogy küldetésre induljon” filmformátum alapkövévé vált. Az alkotás nem csupán inspirálta George Lucast, Quentin Tarantinót és Zack Snydert, hanem olyan univerzális témákat is boncolgat, amelyek azóta több generációs filmes alkotót is megihlettek. Kuroszava filmje a japán rendező életművének leghosszabb darabja, jelentősége pedig abban rejlik, hogy a nyugati közönség számára őt leginkább szamurájfilmjei által ismerik. Pedig munkásságában a csendes, meditatív karakterdrámák is fontos szerepet játszanak. Hosszú, de mindenkinek érdemes élőben, mozivásznon átélni ezt a felejthetetlen élményt!

A Lagaan egy igazi gyöngyszem az indiai filmgyártás világában, amely különleges helyet foglal el az európai mozik és filmfesztiválok szívében – hazánkban is bemutatásra került. Ez a mű nem csupán a tipikus bollywoodi táncos jeleneteket kínálja: a történet a gyarmatosított India kemény valóságában játszódik, ahol a monszunesők után a földművesek nehezen megteremtett erőfeszítéseit tönkretették a természeti csapások, ám az adót akkor is ki kell fizetniük, ha a termésük elúszott. A brit földesúr, kihasználva a helyzetüket, egy krikettmeccset ajánl, amelynek tétje a megélhetésük: ha nyernek, elengedik az adót, ha veszítenek, kétszer annyit kell fizetniük. A győzelem szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, de ekkor belép a képbe egy fiatal fiú, aki elhatározza, hogy összegyűjti a csapatot a harcra. A film nemcsak szórakoztat, hanem mély társadalmi és politikai üzeneteket is közvetít, és a művészi teljesítménye miatt Oscarra is jelölték.

Sergio Leone gengszterklasszikusa, az eredeti európai vágásában 229 perces terjedelemmel bír, ami lenyűgöző mélységet ad a cselekménynek. A rendező kezdetben azt tervezte, hogy a filmet két háromórás részre bontja, de az amerikai forgalmazók végül drasztikusan, 139 percre csökkentették a játékidőt, így a film tartalmának jelentős része elveszett az önkényes szerkesztés következtében. A rövidített változat végül megbukott a nézők előtt; az eredeti verzió viszont a spagettiwestern mesterének egyik kiemelkedő alkotásaként vált ismertté, amely az amerikai álom sötét oldalát tárja elénk. A történet középpontjában két barát (Robert De Niro és James Woods felejthetetlen alakításában) áll, akik a New York-i szervezett bűnözés intrikáiban találják magukat, miközben a rendező nem rejti véka alá a bevándorlók nehézségeit és az alvilág brutális valóságát.

A festő Edouard (Michel Piccoli) mély alkotói válsággal küzd, és egy olyan titokkal terheli magát, amelyet nem tud feldolgozni. Életét megváltoztatja egy rejtélyes modell (Emmanuelle Béart), akinek alakját egy régen félbehagyott festményére viszi fel, amely valaha a legnagyobb műve lehetett. Melyik művét hajlandó feláldozni a másikért? A film nem csupán a festő és modellje közötti kapcsolatot tárja fel, hanem egy mélyreható pszichológiai dráma is, amely az emberi lélek rejtett zugait, a művészi kifejezés nehézségeit és a személyes átalakulás lehetőségeit vizsgálja. Rivette alkotását öt kategóriában jelölték Oscar-díjra, és 1991-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját is.

Kenneth Branagh előtt Mel Gibson is megformálta a dán királyfit, és nem feledkezhetünk meg Laurence Olivier-ről sem, aki Shakespeare másik nagy rajongójaként szintén leforgatta saját verzióját a Hamletből. Az ő adaptációik azonban sokszor megcsonkították a klasszikus drámát, hogy mozgóképesebb hatást érjenek el. Ezzel szemben Branagh megközelítése merőben eltérő: ő nem csupán egy részletet ragad meg, hanem az egész művet életre hívja, 70 mm-es filmre rögzítve. Vizuális kavalkádot teremt, melyben a legapróbb szerepekben is olyan sztárok tűnnek fel, mint Robin Williams, Jack Lemmon vagy John Gielgud. De vajon ez a verzió felülmúlja Olivier klasszikusát? Ez a kérdés itt mindannyiunk számára nyitva áll.

Bertolucci monstre drámáját 1974-ben kezdték forgatni a politikailag forrongó, változások előtt álló Olaszországban. Ez már nem a dolce vita korszaka, az ország polarizált, így talán nem véletlen, hogy a rendező pont ekkor döntött úgy, hogy elmeséli, ő hogyan látja a 20. századot. A bemutató az 1976-os Cannes-i Filmfesztiválon volt versenyen kívül, a film készítésekor még fiatal Donald Sutherland, Robert De Niro és Gérard Depardieu pedig méltó partnerei voltak a nagyszerű Burt Lancasternek.

Lev Tolsztoj nagyregényéből a Szovjetunió történetének legmonumentálisabb filmes produkcióját készítette el Szergej Bondarcsuk, jutalma pedig egy idegen nyelvű film Oscar és Golden Globe, valamint generációk közös emléke a kötelező iskolai mozizásról. A film költségeiről és a forgatás nehézségeiről legendák terjedtek, de a végeredményből sejthető, hogy a legnagyobb hollywoodi produkciókhoz mérhető nagyságrendben áldoztak pénzt, időt és energiát erre a gigantikus műre.

Felvetődött a kérdés, hogy vajon a listán miért ne éppen Tarr Béla monumentális alkotása, a Sátántangó érdemelné meg az első helyet? Valóban, nem vitás, hogy a filmek világában számos hosszú alkotás létezik, de Tarr hétórás remekműve, amely Krasznahorkai László azonos című regényén alapul, teljesen egyedi helyet foglal el. Ellentétben Ingmar Bergman Fanny és Alexanderével vagy Lars von Trier A nimfomániásával, a Sátántangót mindig is egyetlen filmnek szánták. Az eredmény pedig nem más, mint egy mesterkurzus Tarr stílusában: meditatív, rétegzett és kompromisszumokat nem ismerő.