Rendkívüli személyiség vagy mindössze átlagos gyilkos? | Demokrata

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij eredetileg 1866-ban megjelent regényét, a Bűn és bűnhődést egyszerre lehet krimiként, fejlődéstörténetként és lélektani vagy eszmeregényként jellemezni. Ez utóbbiként azért, mert egyetlen erkölcsi-filozófia kérdés áll a középpontjában: szabad-e ölni? Elveheti-e egy ember a másik életét?

A történet középpontjában Rogyion Romanovics Raszkolnyikov áll, akit közeli hozzátartozói és néhány barátja csak Rogyának hív. A fiatalember otthagyja a szentpétervári egyetemet, ahol jogot tanulmányozott, és egyre mélyebbre süllyed a nyomor tengerébe, miközben az éhség elviselhetetlenné válik számára. Egy sorsfordító napon, a gondolatai között már régóta érlelődő tervét végrehajtva, megöli egy uzsorás öregasszonyt. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, amikor kénytelen megölni annak húgát, Lizaveta-t is. A zsákmányolt pénzt egy kő alá rejti, és eltökélt szándéka, hogy többé ne nyúljon hozzá, még ha a lelkiismerete kísérti is.

A történet fordulópontján megérkezik Dunya és az anyja, akik hirtelen nyugtalanító feszültséget hoznak a színre. Dunya, a fiatal lány, éppen egy reménytelen, érzelem nélküli házasságra készül, amelyben a választottja egy bizonyos Luzsin, akit bátyja, elhatározta, hogy minden áron megakadályoz. A bonyodalmak azonban nem érnek véget, hiszen Dunya régi munkaadója, Szvidrigaljov is feltűnik a színen. Dunya emiatt kényszerült távozni korábbi munkahelyéről, mivel a férfi zaklató ajánlatokat tett neki, amelyek elől menekülnie kellett. Az események egyre feszültebbé válnak, ahogy a múlt árnyai újra megjelennek Dunya életében.

De nem kizárólag a húga ügye igényli Rogya figyelmét: megismerkedik egy alkoholista hivatalnok lányával, Szonyával, aki - apja iránt érzett szeretetből és szánalomból, továbbá azért, hogy segítsen szorult helyzetükön - önként áruba bocsátotta a testét. A fiatalember e teremtésen is segíteni szeretne, csakhogy megeshet, hogy nem lesz rá lehetősége.

A kettős gyilkosságot vizsgáló rendőrbíró, Porfirij figyelme nem véletlenül irányult a gyanúsítottra. Ő ugyanis korábban írt egy elgondolkodtató tanulmányt, amelyben az emberi társadalmat két csoportra osztotta: a közönséges és a nem közönséges emberekre. Az előbbieknek szigorúan be kell tartaniuk a törvényeket, míg az utóbbiak, akik valamilyen módon kiemelkednek a szürke átlagból – mint például Napóleon – megengedhetik maguknak, hogy eltérjenek a társadalmi normáktól. Esetükben a cél szentesíti az eszközt, így akár gyilkolásra is képesek, ha azt a világ előrehaladása érdekében teszik.

A vizsgálóbíró felfedezi, hogy Raszkolnyikov tette, melyben az uzsorás öregasszony és Lizaveta életét kioltotta, nem csupán egy gyilkosság, hanem egyfajta kísérlet volt arra, hogy megmutassa saját, nem mindennapi emberi mivoltát – másképpen szólva, emberfeletti természetét – önmaga és a világ számára. Ám a volt joghallgató terve nem volt hibátlan: nem kalkulált azzal, hogy az emberi lélek nem mentes a bűntudattól, és hogy a bűn elkövetése után szenvedni fog a tettének következményeitől. Ez persze nem jelenti azt, hogy kész lenne szembenézni a valósággal és beismerni a bűnösségét; ehhez valami másra is szüksége lenne...

A regény több magyar színpadi változata is készült, ezek közül a legújabb, amelynek szövegkönyvét Garai Judit készítette, Görög Imre és G. Beke Margit fordítására alapozva, jelenleg a tatabányai Jászai Mari Színház repertoárján található.

Az előadás Fekete Anna által tervezett díszlete hol többszintes épületet formáz, hol egymás mellett elhelyezkedő lakások sorát adja ki. A közönség így albérletbe, kocsmába, rendőrségi kihallgatószobába egyaránt bepillantást nyerhet - olykor egyszerre.

A jelenetek túlnyomó többségében a szereplők különféle pozíciókban – ülve, állva, fekve vagy éppen tevékenykedve – tűnnek fel, sokszor a félhomály vagy teljes sötétség fogságában. Hegymegi Máté rendező ügyesen érzékelteti, hogy Raszkolnyikov bár minden erejével próbálja elhagyni ezt a környezetet, végül kudarcot vall. Az előadás e szálon tehát a közösségi lét és a magányos élet közötti átmenetet kutatja, a színpadon pedig e két állapot finom egyensúlytalanságát figyelhetjük meg.

Rogya szobájának falán ugyanakkor a Mathieu Kassovitz által rendezett A gyűlölet (oroszul: Ненависть) című film plakátja függ. Ez az 1995-ös francia alkotás az elidegenedett fiatalok helyzetét mutatja be Párizs külvárosában, és uralkodó érzése a kívülállás. A Raszkolnyikov helyzetével, kedélyállapotával mutatkozó párhuzamok nyilvánvalóak.

A Szabados Luca által megálmodott jelmezek még inkább életre keltik a szegénység és elhanyagoltság légkörét. A szereplők öltözékeiben megtalálhatóak a kapucnis felsők és a susogós melegítők, valamint a fehér zoknira húzott papucsok, melyek mind hozzájárulnak a valósághű ábrázoláshoz. E látvány láttán a nézőkben az a gondolat ébredhet, hogy nem szükséges Szentpétervárig utazniuk ahhoz, hogy hasonló környezetet találjanak: a díszletek és jelmezek akár hazai települések külvárosát is megidézhetik.

Viseletével egyedül Szonya lóg ki a helyben lakók közül. Néhány jelenetben angyalszárny ül a hátán, amely munkájával ellentétesen mély és őszinte hitére utal, továbbá azt jelzi, hogy milyen szerepet tölt be Rogya sorsában.

A rendezői megoldások között két kiemelkedő elem érdemel figyelmet, mivel mindkettő jelentős mértékben formálja az előadás atmoszféráját. Az egyik ilyen megoldás, hogy az öregasszony és Lizaveta többször is feltűnik a színen, miután Raszkolnyikov véget vetett életüknek. Ezek a karakterek kísértetként jelennek meg, vagy pedig a gyilkos egyre inkább zaklatottá váló elméjében élő, sejtekkel teli alakokként. A másik figyelemre méltó aspektus pedig az, hogy akárcsak Alejandro G. Iñárritu 2014-es filmjében, a Birdman avagy A mellőzés meglepő ereje, itt is felcsendül a dobszóló. Azonban míg a film esetében ez elidegenítő hatást kelt, addig az előadásban a zene a Raszkolnyikov lelkiismeretének vívódását hivatott kifejezni: a zene annál intenzívebb és disszonánsabb, minél mélyebben gyötri a fiatalembert a bűntudat és az önvád. Érdemes megemlíteni a közreműködő zenész nevét is: az ütősöknél Fehér András varázsolja életre ezt a különleges zenei élményt.

A főszerepet megformáló Csabai Csongor mesterien adja át a központi figura elkeseredettségét és kezdeti kételyeit, majd a lelki vívódását, amely a történet során egyre hangsúlyosabbá válik. Erdős Lili, aki Szonyát alakítja, törékeny bája mögött egy meglepően erős karaktert hoz létre. Kiszolgáltatottsága ellenére magabiztosan lép fel, és a feladatát rendíthetetlenül végrehajtva, egy sokkolóan gazdag és mély szereplőt formál a színpadon. Az ő angyalszárnyakkal megjelenített alakja az előadás egyik legemlékezetesebb és legmeghatóbb pillanatait hozza el, erkölcsileg felemelő hatással a nézőkre.

Dévai Balázs karaktere, Luzsin, valóban egy irritáló és önelégült személyiségként jelenik meg, aki folyton csak affektál és fontoskodik. Amikor azonban rájön, hogy az addigi pozíciója meginog, bosszúra szomjazik, ami még inkább kiemeli az aljasságát. Ezzel szemben Kardos Róbert alakítása, Porfirij bírónak, rendkívül meggyőző. A kezdetben különc, esetlen és néha még mulatságos hivatalnok fokozatosan egy bölcs és tisztánlátó pedagógussá fejlődik. Ez a metamorfózis arra késztetheti a nézőt, hogy elgondolkodjon: ha egy ilyen apafigura, mint Porfirij, jelen lett volna Raszkolnyikov életében, talán elkerülhették volna a fiatalember számára a gyilkosság szörnyű következményeit, és nem kellett volna kitalálnia semmiféle bizonyításra váró elméletet.

Aki ellátogat Tatabányára, hogy megtekintse a Bűn és bűnhődés legfrissebb feldolgozását, egy olyan előadás szemtanúja lehet, amely erőt és összetartást sugall, ugyanakkor helyenként fojtogatóan nyomasztó atmoszférát teremt. Ez az adaptáció méltó tiszteletet ad Dosztojevszkij klasszikusának, bizonyítva, hogy a megfelelő interpretáció révén egy XIX. századi, már sokszor elemezett és méltatott mű is képes újraéledni, és a mai közönséget is mélyen megérinteni, elgondolkodtatva őket a benne rejlő, örök érvényű kérdéseken.