Soltész Rezső unokájáról mesélve így fogalmazott: "Örömében olyan lelkesen ölelt magához, mintha az egész világot magába akarná fogadni." | Story

A híres táncdalénekes karácsonya tele volt örömmel, de a szívében mély érzelmek is lüktettek. A boldogság és a nosztalgia keveredett az ünnepi pillanatokban, ami könnyeket csalt a szemébe. Erről a különleges élményéről és az érzéseiről mesélt nemrég a Best magazin hasábjain.

Bárhol és bármikor összefutunk, mindig kifinomult megjelenése ragyog. Mi a titka ennek a stílusnak?

Soltész Rezső szavaival élve, ha reggel látná az embert, bizonyára elámulna! Én is gyakran küzdök az ébredés nehézségeivel, hiszen imádom, ha a reggelbe lassan, szinte belesimulva érkezhetek. Külön öröm számomra, hogy kényelmesen élvezhetem a kávémat és a reggelit, sőt, néha még az ágy melegéből is visszabújhatok egy kis időre. Amikor azonban sürgősen el kell indulnom, az mindig igazi kihívás számomra. De hiába a sietség, a növényeim mindig az eszembe jutnak. Mielőtt kilépek az ajtón, gyorsan végignézek rajtuk, hogy minden rendben van-e velük. Ami az eleganciát illeti, nagymamám volt a megtestesült példa számomra. Ő mindig kifinomultan viselkedett, és választékosan beszélt – ez a stílus ma is inspirál. Csodálatos nő volt, akit mélyen imádtam. Egyedül élt, és gyerekként a hétvégéimet nála töltöttem, ilyenkor gyakran jártunk színházba vagy operába. Az egyik legemlékezetesebb élményem a Szöktetés a szerájból előadás volt Székely Mihállyal – egyszerűen felejthetetlen volt! Most, hogy eszembe jut, a kisebbik unokám, Edvin, egy különleges élményt osztott meg velem: kettesben megnéztük egy londoni társulat Michael Jackson-­előadását. Titkoltam előtte, hogy meglepetést okozzak, hiszen nagy rajongója a művésznek. Amikor végre ott ültünk, és a show elkezdődött, a boldogságát látva nem tudta megállni, hogy megöleljen engem. A másik unokám, Dávid, már öt éve Luxemburgban él és dolgozik, de szerencsére karácsonykor hazatért, és együtt tölthettük az ünnepeket.

Jövőre betölti a nyolcvanat. A zenészek gyakran a koncertek után élvezik az éjszakai életet, együtt bulizva, beszélgetve. Ön még mindig így tölti az estéket?

S. R.: Soha nem szerettem az éjszakázást, nem voltam bulizós fajta. Fiatalon nősültem. A feleségem gimnáziumi szerelmem volt, jöttek a gyerekek, én a koncertek, fellépések után inkább siettem haza. A színpad, a zene, a gitár, a mikrofon, az utazás veszélyes játék, sok házasság rámegy. A miénk megmaradt, amiért nem tudtam elég hálás lenni a feleségemnek. Én kerestem a pénzt. Igyekeztem mindent megadni neki, a gyerekeknek, de ennek ára volt, keveset lehettem jelen az életükben.

A felesége nem folytatott hivatali munkát; az életét teljes mértékben a családjának szentelte.

S. R.: Életem végéig hálás leszek neki. Gyógyszerész-technikusként dolgozott egy gyógyszergyárban, de amikor megszülettek a lányaink, úgy döntött, hogy otthon marad, és ezzel gyakorlatilag háttérbe szorította a karrierjét a család érdekében. Emlékszem, amikor a zenekarom szétesett, és egy sötét időszakba kerültünk. Anyagi problémáink adódtak, és Judit, anélkül hogy bármit is mondott volna, elment dolgozni az Arany János Könyvesboltba. Hálás vagyok, hogy egy időre az ő jövedelme adott biztonságot számunkra.

Az élete nagy része a nyilvánosság előtt zajlik, ugyanakkor a magánéletét mindig féltve óvta és óvja.

S. R.: Valóban így van, de én mindig is úgy gondoltam, hogy a nyilvánosság számomra akkor kezdődik, amikor kilépek az ajtón. 1981-ben, amikor a Táncdalfesztiválon előadtam a „Szóljon hangosan az ének!” című dalt, ami előtt milliók ültek a tévék előtt, egy pillanat alatt ismertté váltam. Innentől kezdve szinte minden pillanatom a nyilvánosság keretein belül zajlott. Az utcán az emberek figyeltek rám, megállítottak, beszélgetésbe elegyedtek velem, de ez egyáltalán nem volt számomra megterhelő. Tudtam, hogy ennek így kell lennie. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy szükségem van arra, hogy az életemnek legalább egy aprócska része, a magánéletem csak az enyém, csak a családomé maradjon.

Hogy teltek az ünnepek?

S. R.: Már öt éve, hogy a feleségem elment, és az 56 év, amit együtt töltöttünk, minden egyes napomra rányomja a bélyegét. Minden alkalommal, amikor összegyűlik a család, és a karácsonyfa körül állunk, a szívem megtelik emlékekkel. Énekeljük a dalokat, kezet fogunk egymással, és ebben a közelségben hatalmas erőt érzek. Ilyenkor gyakran elérzékenyülök, és ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban tapasztalom ezt az érzelmi hullámzást.

Szokták mondani, az idő gyógyítja a sebeket...

S. R.: Számomra semmi sem gyógyító. De örömmel tölt el, hogy nem vagyok egyedül, hiszen ott vannak a lányaim és az unokáim. Emellett hálás vagyok a sorsnak, hogy még mindig tudok dolgozni, koncerteken fellépni és énekelni. A Brian élete című filmben hallott Monty Python-dalt lefordítottam magyarra, és „Nézd az élet jó oldalát” lett a címe. Ez a dal nekem is inspirációt nyújt; igyekszem így élni, mindig a jövő felé tekinteni, és megragadni a jót. Tudom, hogy nem szabad beleragadni a fájdalomba vagy a szomorúságba, de ezt könnyű mondani – a megvalósítás már sokkal nehezebb feladat.

Amikor az éjszaka leple lassan ráterül, és ő kényelmesen elhelyezkedik az ágyában, egy csendes pillanatra megállítja az időt, hogy átgondolja a nap eseményeit.

S. R.: Így tudok csak álomba merülni. Judit, a feleségem fényképe mindig ott pihen mellettem, és lefekvés előtt minden este elmondom neki a nap eseményeit. Főként a családi történéseket osztom meg vele. Talán furcsának tűnik, de ez a szokás nekem igazi megnyugvást ad.