"Szabadkéz: Kilenc dallam, egy mesebeli világ"

Egy idilli falusi környezet fogad, ahol egykori magtárépület falai között kortárs galéria bontakozik ki. Itt kilenc tehetséges művész – Gáspár Csongor, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Huszár Imre, Kótai Tamás, Lipkovics Péter, Papp Ildikó, Taskovics Éva, Reining Vivien és Sárréti Gergely – osztozik egy közös térben, mindannyian saját dedikált helyükkel és hangjukkal. Az alkotás folyamata azonban nem elszigetelt: egy folyamatos párbeszéd és kölcsönhatás fűzi össze őket. Nézni, ahogy a művészek egymás mellett dolgoznak, inspiráló élmény. Szemtanúja lehetek annak, ahogy felfedezéseik és kísérleteik szervesen beépülnek a közös gondolkodásba. Ha valaki elakad, mindig akad egy segítő kéz, aki kívülről nézve irányt mutat a nehézségek leküzdésében. Ez a telep tehát sokkal több, mint egy egyszerű alkotóhely: egy élő laboratórium, ahol a kísérletezés, a fókuszált jelenlét és a szellemi diskurzus harmonikusan fonódik össze.

Az anyaghasználat rendkívül sokszínű, hiszen a klasszikus olajvászon mellett flitterek, beton és még mezőgazdasági eszközökké átalakított biciklik is megjelennek. Technikai szempontból is változatos a paletta: a hagyományos műfajok mellett feltűnnek a viaszkaparással készült alkotások, a csiszolt papírlapra készült grafikák, akriltollal megvalósított kompozíciók, sőt, varrott képek is. Noha a médiumok és stílusok széles spektrumot ölelnek fel, van néhány közös téma és gondolati irány, amelyek összekapcsolják a kilenc különböző háttérrel rendelkező művészt.

Gesztelyi Nagy Zsuzsa és Reining Vivien a memória rejtelmeit kutatják, személyes élményeik mélyére ásva. Gesztelyi Nagy különösen vonzódik a balkon szimbolikájához: „Az archetipikus dualitások foglalkoztatnak” – osztja meg gondolatait. A balkon mint határvonal képezi a középpontot: egyszerre képviseli a belső teret és a külvilágot, a magánszférát és a közösséget. A művész aktuális alkotásának alapját egy gyermekkori emlék, valamint egy pompeji freskótöredék szolgáltatja, amelynek széttöredezett formáit átülteti a mozaikszerű, flitterekkel és csillogó cérnával készült kompozíciójába. Munkája finoman egyensúlyoz a konkrét és az álomszerű, a valóságos és a fiktív dimenziók között, miközben a gicsiség elemeit is „belevonja” a gyermekkort idéző gyöngyfűzés lassú, meditatív mozdulatain keresztül.

Reining Vivien művei a viaszréteggel bevont, majd gondosan felkarcolt képek formájában a múlt töredékeinek felfedezésére invitálnak. Az alkotó saját családi archívumából merített fotók olyan alakokat ábrázolnak, akik már nem azonosíthatók, így művei az emlékek fokozatos elhalványulására reflektálnak. Az alkotási folyamatában egyfajta archeológus szerepét öltözi magára: a viaszréteg eltávolításával törekszik a múlt titkainak feltárására. Képei egyedi módon ötvözik a melankóliát és a reménységet; a felejtés, az elmúlás és a gyász kifejezése mellett a felfedezés és a megőrzés szándéka is átszövi őket. Az alkotások így nem csupán a múlt árnyait idézik, hanem a jövő felé vezető utat is megmutatják.

A poszthumanizmus tematikáját Lipkovics Péter, Taskovics Éva és Kótai Tamás művein keresztül ismerhetjük meg. "Inkább szobrász vagyok" - válaszolja Lipkovics, amikor a legújabb rajzaival kapcsolatban kérdezem. Az ő improvizatív képalkotási folyamata szoros párhuzamot mutat szobrászi gondolkodásmódjával: először néhány pontot kijelöl, majd szabadjára engedi a kreativitását, lehetővé téve, hogy a kép onnantól saját életet éljen. Az alkotás elemei mindig valamilyen formában támaszték, ami biztosítja a kompozíció stabilitását. Így formálódnak meg szürreális, romos világai, ahol a római korok romjainak atmoszférája keveredik az alföldi táj mindennapi szépségével. Kompozíciói egyszerre idézik meg a múlt emlékeit és a németalföldi tájképfestészet aprólékos részleteit, miközben utópisztikus és szürreális tájakat tárnak elénk, melyek az értékek devalválódásának kérdéseire is reflektálnak.

A fragmentum megjelenik Taskovics Éva munkáiban is: ám míg Lipkovicsnál a rom, addig nála az ember által hátrahagyott technológiai hulladék, az űrszemét a központi téma. Olyan darabokat fest, amelyek nem égtek el az atmoszférában, hanem töredékként hullottak vissza a Földre. A képek alienszerű szerkezetekként lebegnek homogén, neonzöld háttér előtt, ami fenyegetettséget sugall. "Azt hisszük, meghódítjuk az univerzumot, de valójában csak újabb hulladékot termelünk" - mondja. Az űrszemét így az antropocén kritikájává válik: minden emberi alkotás monumentálisnak tűnik, de végül is törékeny, és visszahull ránk.

Gáspár Csongor képein hibrid lények, szürreális tájak elevenednek meg, az egymásba csavarodó formák fenyegetettséget szülnek, ugyanakkor ezek is tekinthetők a bizonytalanná váló világ metaforáinak.

Kótai Tamás alkotásai olyan jelszerű formák sorozataként jelennek meg, mintha futurisztikus logók lennének – ismerősek, ugyanakkor idegenek. Ezek a látszólag önálló és lezárt formák együttesen mégis egyfajta narratívát alkotnak. A művész grafikai látásmódja életre kel ezeken a kompozíciókon, ahol a csiszolt papír felülete önálló érzetet kelt, míg a jelszerű rajzok körüli fraktúrák a sérülékenység témáját hozza előtérbe: a rajzok a töredékesség és a bizonytalanság nyomait hordozzák. Kótai munkáiban mindig érezhető a kettősség: a klasszikus grafikai precizitás és a kísérletező szellem, a sík és a tér, a rendezettség és a rombolás feszültsége.

Huszár Imre fotográfiái a világban betöltött szerepünket firtatják. Az érzékeny növényi formák az egyén szimbólumává lépnek elő, aki apró léptekkel tűnik el a bizonytalan térben. Ezek a filozofikus kompozíciók a valóság és az illúzió határvonalát kutatják. A lepel másik oldalának megörökítése például a platóni ideatanra utal: Mi az, amit valóban észlelünk, és mi az, amit csupán sejtünk? Valóban a valóságot tapasztaljuk, ami szemünk elé tárul? A képek melankóliája arra ösztönöz, hogy mélyebb gondolatokat ébresszünk saját létezésünk hitelességéről.

Papp Ildikó különleges alkotása a fametszetekből készült objektum révén egyedülálló módon kapcsolja össze az erőszak és a játék dialektikáját. Az alkotás az abakusz formáját idézi, miközben védekező és támadópózok részletes ábrázolásával teremt vizuális narratívát. Ezen elemek a játék és a küzdelem, valamint az erőszak mélyebb szimbolikáját hordozzák magukban. A gyermeki világ ismerős eszközei felnőtt nézőpontból kerülnek bemutatásra, ahol a játékos mozdulatok mögött mindig ott rejtőzik a konfliktus lehetősége. Az alkotás egyszerre ébreszt nosztalgiát és nyugtalanságot: a játék öröme mögött a harc árnyéka, az erőszak mögött pedig a gyermeki ártatlanság emléke sejlik fel.

Sárréti Gergely művészete a hétköznapi tárgyak rejtett szépségét tárja fel, amelyeket különleges fényfestékkel varázsol át. Az egyszerű mezőgazdasági eszközök és mindennapi használati tárgyak éjjelente foszforeszkáló csillagképekké alakulnak, fénnyel telítve a vidéki tájat. Ezek a ragyogó objektumok egyszerre tükrözik a falusi élet apró-cseprő valóságát és a végtelen univerzumot, létrehozva egy különleges párbeszédet a földi és égi dimenziók között. "Földhözragadt csillagképek": e kifejezés tökéletesen megragadja a tárgyak transzcendens átalakulását, amelyek új perspektívát nyújtanak, és egyesítik a mindennapi életet a kozmikus csodákkal.

Az emlékezés és a felejtés, a fragmentumok és az egész koncepciója, a romok között való újrakezdés és a jövő homályos kontúrjai mind olyan szálak, amelyek összefonódnak az itt született alkotásokban. A különböző anyagokkal és stílusokkal kísérletező művészek munkái végül egy közös narratívává formálódnak: egy olyan történetté, amely feltárja, miként találjuk meg a helyünket a múlt emlékeinek árnyékában, a jelen tapasztalatainak tükrében és a jövő ígéreteinek szövevényében.