Valaki finoman végigsimította a karom, és a pillanat varázsa azonnal betöltötte a teret.

Néhány hónapja egy rég elfeledett, romos házban húzódik meg a kis otthonom a belváros szívében. A barátom első látogatása után azt mondta, hogy olyan, mint egy szellemtanya, de én mindig is kétkedtem az efféle mesékben. Fáradhatatlanul dolgoztam azon, hogy a bérleményem barátságosabbá váljon: szobanövényekkel, színes párnákkal és egy puha szőnyeggel próbáltam életet lehelni a falak közé. A lakás egy időre valóban hangulatosnak tűnt, de mostanában valami különös, szinte megmagyarázhatatlan dologra lettem figyelmes.

Több évvel ezelőtt egy újságíró barátom mesélte nekem, hogy ha valaki szellemeket szeretne látni, érdemes éjszaka végigautóznia a hatos úton. Azt állította, hogy ott keringenek az autóbalesetek áldozatai, akik mintha még mindig a földi életüket élnék, és megpróbálnak stoppolni. A szavai hallatán végigfutott a hideg a hátamon.

Megkérdeztem, hogy is értette ezt. És akkor elmondta, hogy számtalanszor vezetett már azon a köztudottan veszélyes útszakaszon, és a szeme sarkából rendszeresen látott olyan imbolygó, integető árnyakat, amikre ha ránézett, eltűntek. Úgy gondolta, hogy ezek az autóbalesetekben elhunytak lelkei lehetnek.

Ülök a szobában, a monitor fénye előtt, és a perifériás látásomban különös formák tűnnek fel. Amint ránézek, azonnal eltűnnek, mintha csak illúziók lennének. Kikapcsolom a monitort, de egy árnyék mégis megjelenik, szinte kíváncsian figyelve engem. Amikor ismét odakapom a pillantásom, az árny eltűnik, mint egy kísértet a sötétben. Már nem aggódom emiatt; elfogadtam, hogy itt vannak velem. Nem ártanak, így hát hagyom, hogy szabadon bolyongjanak a szobában.

Elsőre nem is ijedtem meg, inkább jólesett. De a következő másodpercben már megrémültem. Mi volt ez? Ki volt ez?

Furcsa ösztönnel hátranéztem. Kézfejemmel óvatosan végigsimítottam a hajamon, mintha ezzel próbálnám megérteni, mi zajlik körülöttem. Hogyan történhetett mindez? Lehet, hogy csupán a képzelet játéka ez?

Egyik barátom azt mondta, csak elektromosság lehetett. De milyen elektromosság? Egy helyben ültem mozdulatlanul, nem fésülködtem, nem húztam le a pulóverem. Azt is mondta valaki, hogy a fejbőrömben lévő idegvégződések játéka volt, olyasmi, mint a viszketés. Hát, nem tudom. De hogy jobb kedvre derítsen ebben a nagy kietlenségben.