Várkonyi Mátyás: "A vokál olyan kristálytiszta, hogy szinte fáj a hallgatás."

Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, szövegíró, karmester, Várkonyi Mátyás a nagyközönség számára talán a Generál és a Rockszínház idején írt dalairól lehet a leginkább ismert. A vele készült interjúnkban felidéztük a zenei indulását, a tinédzserként verbuvált ZéGé-zenekar formálódását és az első Ki mit tud?-szerepléseket. Megtudtuk a Mikrolied vokál nevének eredetét, valamint azt is, hogy milyen volt Kocsis Zoltánnal radírfocizni, illetve, hogy ki tépett szét egy koncert hevében egy hivatalos ORI-engedélyt.

A szüleid valaha foglalkoztak zenével?

A családunkban senki sem volt hivatásos zenész, de a zene iránti szeretet mindannyiunkat összekötött. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, apukám pedig szinte minden hangszerrel próbálkozott. Ő textilipari gépészmérnökként dolgozott, míg anyukám a Május 1. Ruhagyárban volt újítási előadó, és mindketten ott vonultak nyugdíjba. Nővérem, Anna, nem örökölt zenei tehetséget, de öcsém a zene iránti szenvedélyét sosem adta fel; gitározni, különösen bluest játszani imádott, és bár sosem vált belőle profi muzsikus, a gyógyszerkutatás területén dolgozott egészen a nyugdíjba vonulásáig.

A közoktatási rendszerben gyorsan felszínre került, hogy rendkívüli tehetséged van.

Már gyerekkoromban elkezdődött a zenei nevelésem, hiszen az óvodában rendszeresen foglalkoztak velünk zenével. Mivel 1950-ben születtem, a szovjet táncok tanulmányozását sem úsztam meg. Az óvónénik gyakran dicsérték a hangomat, ami arra ösztönözte apámat, hogy 1957-ben levelet írjon a rádiónak, kérve, hogy lehetőséget kapjak a Magyar Rádió Gyermekkórusába való jelentkezésre. Emlékszem az 1956-os forradalomra és szabadságharcra is; láttam a rádió épületének sebeit, de abban az időszakban még nem énekeltem a kórusban. Sőt, amikor a helyzet instabil volt, a kórus tevékenysége is szünetelt. Az újraindulásnál azonban már én is részt vehettem 1957-ben, hiszen felvettek a csapatba. Ez a kórus nem csupán éneklésből állt; magában foglalta a magas szintű hangszeroktatást és a szolfézst is, ami rendkívül alapos és átfogó zenei képzést biztosított. Ekkoriban olyan tehetséges fiatalok is jártak ide, mint Kincses Veronika és Marton Éva. A mai napig büszkén emlegetjük őket a Csányi László Baráti Társaságban, amelynek elnöke vagyok.

Hét-nyolcéves koromban a zene világában még igencsak felfedező üzemmódban voltam. A gyerekkoromban leginkább a mesefilmekből és animációs sorozatokból ismert dallamokat hallgattam, mint például a "Mickey Mouse Club" vagy a "Disney" filmek zenéi. Ezen kívül a rádióban népszerű slágerek is felkeltették az érdeklődésemet, mint például a popzene könnyed ritmusai. Ezek a dallamok tele voltak varázslattal, és gyakran dúdoltam őket, miközben játszottam vagy rajzoltam. Még a családi összejöveteleken is rendszeresen felcsendültek a régi slágerek, amiket együtt énekeltünk. Azok az évek igazán színes és emlékezetes zenei élményeket nyújtottak számomra.

A Váci utca és a Nyáry Pál utca sarkán, az Angolkisasszonyok templomával szemben laktunk a családdal, és sokszor előfordult, hogy nem volt fűtés. Ilyenkor egy szobában zsúfolódtunk össze mindannyian, oda, ahol volt egy kis kályha, és ide hoztuk a néprádiónkat is. Francia sanzonokat, olasz tánczenéket és tömegdalokat adtak akkoriban leginkább, de az Oly távol, messze van hazám örökre az emlékezetembe vésődött, mert ez volt a magyar emigránsok dala.

Egyben régi bakelitlemezeink is akadtak, amelyeket gyakran megforgattunk a lemezjátszón. Ezeken a lemezeken hasonló zenei stílusok csendültek fel, mint például a foxtrott és a tangó. Ráadásul, egy héthúros orosz gitárt már 1963 vagy 1964 táján kaptam a szüleimtől; anyukám egy hivatalos vállalati útról hozta el a Szovjetunióból.

Innét kezdve az lett a szenvedélyem, hogy a rádióban megszólaló dallamokat ezzel a gitárral kísérjem. Különösen a Luxembourg Rádió és a Szabad Európa Rádió voltak a kedvenceim, amelyek természetesen mély hatással voltak a zenei ízlésem alakulására.

Már gyerekként írtál zenéket.

Fischer Iván, aki az általános iskolában osztálytársam volt, igazi kreatív partnerem volt a mesemusicalek írásában. Gyakran csatlakozott hozzánk Tegzes István is, így közösen alkottunk olyan egyfelvonásos zeneműveket, mint A bölcs róka, a Kacor király és a Távozási bizonyítvány. A kották a mai napig megvannak, és büszkén mondhatom, hogy teljesen vállalható darabok, ráadásul humorral is bőven meg vannak fűszerezve. Szinte bárhol színpadra állíthatnánk őket gyerekekkel, hiszen minden korosztály számára szórakoztató élményt nyújtanak.

Alapítottál esetleg egy saját zenekart?

Természetesen! Itt van a szöveg egyedi változata: Persze, hogyne! Rendszeresen gyakoroltunk az általános iskolás éveink alatt a rádió épületének első emeletén. Én voltam a karmester, de emellett furulyán is játszottam. Fischer Ádám zongorázott, míg Fischer Iván a csellót kezelte. Ella Miklós trombitált, és volt egy furulyásunk is, valamint Kószás László hegedűn játszott.

Ebből az időszakból származik a Sylicon zenekar is?

Igen, ez már általános iskolás koromban megvolt, az előbbi zenekar mellett, Antal János barátommal alapítottuk, ő szövegeket is írt. Saját dalokat is szereztünk, iskolarendezvényen néhányszor felléptünk, aztán amikor felvettek minket a Zenekonzervatóriumba,

ebből lett a ZéGé, ami a Zenei Gimnázium rövidítése.

Amikor középiskolás korodban felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Középiskolába zeneszerzés szakra, alapvetően komolyzenét tanultál. Hogy látod, lehetett volna belőled komolyzenei szerző?

Természetesen, ha szellemes akarnék lenni, azt mondanám, hogy a kérdés még mindig függőben van. De a konzervatórium évei alatt már zenekart is gründoltunk. Ezen a zenei szakközépiskolán egyébként Kocsis Zoltán is osztálytársam volt; rengeteget játszottunk radírfocit, és igazán szép emlékeket őrzök azokról az időkről.

Az 1966-ban alakult ZéGé tekinthető eredetileg zenét professzionális módon tanuló és űző diákzenekarnak, de azért ennél sokkal többre vitte, és a végén igazi "sztárkeltető" lett.

Játszottunk már az 1968-as Ki mit tud?-on is, és írtunk olyan dalt, amit nem mi, hanem Horváth Vilmos adott elő a Hungaria kíséretében, ez volt a Balatoni nyár, aminek utóélete is lett, hiszen a korabeli retró filmfelvételekhez előszeretettel választják a szerkesztők ezt a dalt. A Halló, holló! című számunk is továbbjutott a középdöntőbe a mi előadásunkban, a holló és a róka meséjét dolgoztuk fel, és olyan sorok hangzottak fel benne, mint hogy

"Ne feledd, az éneklés nem mindig hoz eredményt, a szavak ereje sokkal fontosabb, a szívhez szóló, édes kifejezések sokkal többet érnek."

A következő fordulóban azonban határozottan kiálltam az elképzelésem mellett, és kijelentettem, hogy nem akarom ugyanazt a dalt előadni. Így végül a sablonosabb "Menj az úton!" című számot választottuk, amelyben olyan sor is elhangzott, hogy "Menj az úton, vissza sose nézz!". Ekkor a zsűri meglehetősen felháborodott, Beck László tanár úr pedig egyenesen megjegyezte, hogy ha nem a Halló, holló!-t játsszuk el, biztosan kiesünk. A megérzése sajnos beigazolódott, így valóban búcsúztunk a versenytől.

De indultunk a salgótarjáni IV. Országos Amatőr Könnyűzenei Fesztiválon is 1969-ben a Majd a mi vonatunk című számmal, amellyel aranydiplomát nyertünk, illetve készíthettünk a rádióban felvételt. A salgótarjáni üveggyár is támogatta a vetélkedőt, így az ő felajánlásukkal kaptunk egy üvegplakettet. Ám ami ennél fontosabb: itt láttam először életemben lemezlovast Cintula személyében. Ahogy a versengés neve is mutatta, amatőrök voltunk, mégpedig olyannyira, hogy még szállásunk sem volt, a díjikiosztó ünnepség után kerestünk egy domboldalt, és ott aludtunk. Reggelre úgy megfáztunk, mint a kutya, aztán a zeneszámunk címével élve "majd a mi vonatunkkal" mentünk haza.

A ZéGé végső felállása a következőképpen alakult: Novai Gábor a basszusgitárt pengette, Révész Sándor pedig a mikrofon mögött tündökölt, míg a dobokat Kiss András kezelte, én pedig a billentyűknél foglaltam helyet. A dobos posztjára később Szikora Robi érkezett a Fermből, ám ő sem maradt sokáig, hiszen hamarosan a Hungariába folytatta útját. Novai és Révész ekkor egyedül maradtak, mivel én katona lettem. Ezt követően a Ferm három tagja csatlakozott hozzájuk: Karácsony János gitáros, Reck Lajos dobos és Ákos István ritmusgitáros.

A tagcserék mindig is bejelentési kötelezettséggel jártak a zenekarok számára az Országos Rendező Iroda (ORI) irányába. Minden egyes új tagot kötelező volt bejelenteni, és egyáltalán: mikor szereztétek meg az ORI-vizsgátokat?

Már a ZéGé-s időkben megszereztük az ORI-engedélyt 1970-ben, a Fekete Gyula-Fekete Gábor-féle társasággal, ami egyébként közvetlenül a Novai-Révész-féle korszak előtt volt. Jelentkeztünk is vizsgára, mert akkor már volt néhány saját számunk is, mint a Balatoni nyár, és túl voltunk a Ki mit tud?-on is.

Könnyedén túlestünk a vizsgán, ahol egy hosszú lista várta ránk, tele többnyire magyar nyelvű számokkal, néhány külföldi dallammal vegyítve. A bizottság ezeket a műveket válogatta ki a bemutatóra. Alig hogy megkaptuk a hivatalos dokumentumokat, egy ifiparkos koncertünk előtt Fekete Gyula, a humor mestere, csak úgy poénból és persze egy kis provokáció kedvéért, hirtelen eltépte az okiratot. Mi meg csak álltunk ott, megdöbbenve, hogy mit is csinál.

A későbbi tagcserék következtében már nem kellett újra vizsgáznunk. Akkoriban szokásos volt, hogy a zenészek szabadon vándoroltak a különböző bandák között; ezek a csapatok valóságos átjáróházakként működtek. Sőt, a tagcseréket sem jelentettük az ORI-nak, mert úgy gondolom, hogy a hivatalnokok számára lehetetlen lett volna nyomon követni a folyamatos változásokat.

A Mikrolied női vokál is szerves része lett a későbbi Generál produkcióknak, de ők is léteztek már a ZéGé-s időkben?

Őket én álmodtam meg, a ZéGé csapata mellé, de az 1972-es Ki mit tud?-ra két külön számmal készültünk, és mindkét produkcióhoz én komponáltam a zenét. A csapat tagjai között volt Selényi Hédi, Várszegi Éva, Bódy Magdi és Herczku Annamária, de a felállásuk gyakran változott, sokféle kombinációban léptek színpadra. A nevük nemcsak a csodálatos, csilingelő hangzásuk miatt lett "lied", hanem a mixolíd hangsorra is utal, amely a zenei világuk alapját képezi. A "mikro" pedig arra céloz, hogy alacsony termetűek voltak. Amikor meghallottuk, milyen nagyszerűen harmonizálnak a mi zenénkkel, úgy döntöttünk, hogy közösen lépünk fel a Ki mit tud?-on. Ez a döntés nagyon jól sült el, hiszen ők színesítették a zenei palettánkat. Petrovics Emil, a zsűri tagja, azt mondta, hogy olyan tiszta és éteri a vokál, hogy szinte fáj a fülnek.

Ez a blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával jött létre, mely lehetőséget biztosít számunkra, hogy megosszuk veletek izgalmas tartalmainkat.