Csunderlik Péter, a magyar történelem egy izgalmas és sokszínű alakja, könyvében egyedi nézőpontból közelíti meg a múlt eseményeit. Az írásai nem csupán száraz tények sorozata, hanem élő narratívák, amelyek képesek megragadni az olvasó figyelmét. Munkái s

Több évtizede annak, hogy egy munkásgyökerű, baloldali politikus zöldövezeti villájában a kedélyes kvaterkázás egy pontján, pár pohár bor utáni őszinteségi rohamában azt találta tudatni velem, hogy nem szeretne még egyszer szegény lenni. Csunderlik Péter "Egy különleges közép-európai történész - Hanák Péter pályaképe" (Napvilág Kiadó, 2023) című könyvét újraolvasva villant belém a gondolat, hogy a híres történészt is talán az motiválta az elején, hogy nem akart újra esztergályos lenni.

"Egy különleges történész" pályafutásának összegzése nyilvánvalóan bonyolultabb elemzést igényelne, azonban az élni vagy nem élni, valamint a túlélni vagy valóban megélni kérdése nem tűri a bonyolult válaszokat. A hatalom, különösen a túlhatalom és a teljhatalom, minden történész életében legalább egyszer felveti ezt a dilemmát. Ha a válasz nem kielégítő, könnyen kerülhet a gépsor vagy, különösen a mi földrajzi helyzetünkben, a halál sorsára.

A történetet a zsidótörvényekkel célszerű kezdeni, ugyanis a kiváló diák Hanák Péter emiatt nem kerülhetett egyetemre. Kényszerűségből botcsinálta, kétbalkezes esztergályos lett, a szakik között mégis kifejlődött munkásöntudattal, -önképzéssel és -szervezettséggel. Ám ezt is derékba törte a zsidósága, tehát a két év munkaszolgálat a keleti fronton, saját halálközeli élményei és családja pusztulása a holokauszt idején. A párt lett a családja, ahogy később azt ő maga megvallotta.

Ezzel a bőrönddel lép be a pesti Bölcsészkar kapuján.

Az új világban már nincs numerus clausus, de vannak osztálykülönbségek. Még a tekintetben is, hogy az új bölcsész még egy sor régi, "polgári" történészt, a szakma nagyjait is hallgathatja. Tőlük tanulhatja és megtanulhatja a szakma alapjait, egyiküknek, Domanovszky Sándornak köszönhetően még egy évet olasz levéltárakban is tölthet 1947-ben, amit professzorának illőn megköszön, s általában is igen tisztelettudó, mondhatni szinte alázatos levelekben tájékoztatja mentorát az ügyei állásáról.

Csunderlik Péter nyomvonalán haladva, 1948-ban Hanák Péter számára is mérföldkővé válik az év, hiszen Itáliából való visszatérésével egy számos szempontból megváltozott Magyarország várja.

"A gyanús elfogulatlanság"

Ez az esztendő Magyarországon a "fordulat éve" néven vált ismertté, és ekkor került sor az 1848-as forradalom centenáriumi megemlékezésére is, amely az új harcos, nemzeti függetlenségi kommunista ideológia szellemében zajlott. Hanák itt szekundánsként csatlakozott Andics Erzsébethez és Mód Aladárhoz, de Révai Józsefhez is közel került. Olyan lelkesedéssel és tehetséggel segítette a párt vezető történészeit, hogy végül saját nevét is feltüntették az ünnepi kötetben. Innentől kezdve nem volt megállás, pártkáderként bekerült a bölcsészkarra, ahol Andics Erzsébet hűséges segítőjeként tevékenykedett. 1949. február 1-jén pedig Kosáry Domokos irányítása alatt a Történettudományi Intézetben találta magát, ahol a helyi "folklórban" kiérdemelte a "párt f.sza" címét és rangját, mivel aktív, olykor kezdeményező szerepet játszott a régi, "polgári" történettudomány és annak képviselői kiszorításában, valamint egzisztenciális ellehetetlenítésükben.

Hogyan alakult át az esztergályos legény, aki egy jobb sorsra érdemes fiatalember volt, az már egy komolyabb és részletesebb magyarázatot követel meg.

A Rákosi Mátyás 60. születésnapjára készült méltatásban elhangzott gondolatok, mint például: "Joggal mondhatjuk, hogy Rákosi elvtárs az 1918/19-es forradalmaknak nemcsak kimagasló harcosa és alakítója, hanem legnagyobb történetírója is," (81. o.) jól tükrözik a politikai környezet elvárásait és a történelem újraértelmezésének szándékát. Csunderlik Péter feljegyzéseiből kiderül, hogy az intézeti pozíció megszerzésének módja sem volt mentes az etikai aggályoktól: denunciáló cikkével két kollégát is eltávolított, és így nyílt meg számára az út a hatalomhoz. E cikkben megfogalmazott véleménye, miszerint "a gyanús elfogulatlanság, az álobjektivitás a szerzőknek éppoly kevéssé sikerült, mint az évezredes osztályelnyomás többi történészének," (89. o.) tükrözi a rendszer iránti lojalitását, amely olyan formákat öltött, mint például Anna Pankratova írásai is. Néhány hónappal később, a hatalommal együttműködve, az igazgatót is feljelenti, és brutális módszerekkel, az ávósok társaságában feltöri Kosáry és kollégái íróasztalfiókjait. A későbbi események, mint például 1956. november 13-án I. Tóth Zoltán temetésén tett "megszégyenült" bocsánatkérő gesztus, jól mutatja, hogy ezek a hatalmi játszmák nem maradtak következmények nélkül. (Romsics Ignác: Kosáry Domokos. Helikon Kiadó, 2025) Hanák Péter rákosista életében a túlteljesítés igénye folyamatosan megnyilvánul. Amikor Perényi József, akit ő maga a pártból eltávolított, megkapja a neves szovjet történész, Borisz Grekov útmutatásait, amelyekben mérsékletre inti a magyar kutatókat, Hanák sem tétlenkedik: Pach Zsigmond Pált hívja versenyre a tanulmányírás terén, demonstrálva ezzel, hogy a rivalizálás és a hatalomért folytatott küzdelem nemcsak a politikai, hanem a tudományos életben is jelen van.

Csunderlik Péter 1953-ra helyezi Hanák Péter "megigazulásának" hosszú és küzdelmes folyamatának kezdetét. Ezt a megállapítást érdemes alaposabb vizsgálat alá vonni, hiszen Hanák például az első magyar történészkongresszusról, három hónappal Sztálin halála után, egyértelműen sztálinista nézőpontból készítette el összefoglalóját. A szerző véleménye nagyrészt Hanák egyetemi pályafutására támaszkodik, mivel az 1953-ban félállásban a pesti bölcsészkarra került Hanák valóban elbűvölő előadóként és a képzés megújítására törekvő tanárként volt ismert. Ugyanakkor Századok szerkesztőjeként nem figyelhető meg nála semmiféle szemléletbeli változás; sőt, inkább a főnökéhez, Andics Erzsébethez való alkalmazkodás jeleit mutatja. Bár 1956 május elején látszólag elhatárolódik tőle, május 30-án a Petőfi Kör vitájában mégis védelmébe veszi egykori mentorát (és saját magát), így fogalmazva: "Nem értek egyet azzal, hogy a marxista történészeink bűnöket követtek volna el (...), nem valami megfontolt bűnszövetkezet működött a marxizmus szellemében (...) a mi nemzedékünk (...) teljes jó szándékkal írta a történelmet, ahogyan tudta, és a hibákat azért követtük el, mert vagy nem ismertük jól a marxizmust, vagy pedig léteztek azok a torzítások, amelyeket a XX. kongresszus felfedett." (128. o.) Érdemes megjegyezni, hogy a kortársai nem igazán dőltek be ennek; Kosáry és Benda Kálmán biztosan nem, míg Mályusz Elemér nyílt megvetéssel reagál a "igazodási kényszerre".

"Fiacskáim apró darabkái"

A szerző becsületére (bátorságára?, objektivitásra törekvésére?) legyen mondva, még hosszan sorolja az ilyen és ehhez hasonló, heroizálásra a legkevésbé sem alkalmas adalékokat, hogy a végén megkísérelje feloldani a zavarba ejtő ellentmondást, amely a sztálinista feljelentgető és a Kádár-kor ünnepelt, majd a CEU által sztárolt liberális történészének imázsa között kényelmetlenül feszül (feszeng). Nagyon úgy tűnik, hogy Csunderlik megbízik hősében és ezért részletesen taglalja az önvizsgálat és valamiféle gyónás jegyében fogant "Fiacskáim apró darabkái" című 1986-os interjúszöveget.

(HANÁK PÉTER) "Azt nem lehet megint ma józanul megérteni, hogy ha valaki egy üggyel teljesen, a lelke legmélyéig, a sejtjeinek a legmélyéig azonosul, azt teljesen felvállalja, azt úgy érzi, hogy a létének az értelme, és a létének az alapja, akkor nem olyan nagyon könnyű kilépni (...) A külső késztetés belső paranccsá, belső etikai normává válik, vagy etikátlan normává, de egy belső paranccsá válik. HANÁK GÁBOR: Egyáltalán hova lehetett kilépni? HANÁK PÉTER: Hát az elég nagy bukás volt, a kilépés (...) a fizikai munkába lehetett kilépni. Igen, oda lehetett. Tehát talán vasesztergályosnak lehetett, és ha jobb vasesztergályos lettem volna, mint amilyen voltam, akkor talán vasesztergályosnak kiléphettem volna, de ez nem fordult meg a fejemben, őszintén megmondom." (Alföld, 1986/10, 65-66. o.)

Én is osztom Hanák Péter nézeteit. Végül is, az ember sosem mondhat igazat a gyerekeinek. Így tehát mély meggyőződésből árulta el egykori tanárait, Domanovszky Sándort és Kosáry Domokost. De miért esett Andics Erzsébet is a vádak kereszttüzébe? Talán ebben az önvallomásban nem csupán a vakhit, hanem egy még erősebb hajtóerő is munkálkodott: a félelem az esztergályos életformától, ami az ő esetében indokolt volt. Mégis, ha vasesztergályos lett volna, talán kevesebb kárt okozott volna, mint amennyit az 1950-es évek első felében a magyar történettudományban tett.

E tekintetben én nem Hanák Péter "különlegességéről" beszélnék, inkább a filozófiai értelemben vett "különösségéről", amennyiben sztálinista életútja távolról sem volt "különleges", és belesimult a Krausz Tamás által boncolgatott 1945-ös, 1956-os és 1989-es átállások "ontológiai" hátterébe. (Krausz Tamás: 80 éve annak... [Szubjektív megjegyzések az "átállások" ontológiájáról], Népszava, Szép Szó, 2024. 09. 29.)

Egy történész is jóváteheti azonban bűneit, tévedéseit. Nézhetjük ebből a szempontból is életének 1957 után hátralevő négy évtizedét. Csunderlik Péter is így nézi, s a végelszámoláskor sokkal több felejthetetlent, mint felejthetőt talál benne.

1956. október 25-én tragikus események zajlottak, amikor a békés petíciót vivő egyetemi küldöttség mellett I. Tóth Zoltán dékánt lelőtték. Az események következtében Hanák Péter is súlyosan megsebesült. Ezzel a pillanattal nem csupán szimbolikusan, hanem a valóságban is egy új fejezet kezdődött az életében. Az 1957-es év azonban nem kedvezett neki, hiszen eltanácsolták az egyetemről. A kari tanácsokban tanúsított energikus fellépése, amely a reformvonalat képviselte, nem nyerte el a visszatérő keményvonalasok tetszését, míg a hasonló nézeteket vallók körében sem tudott kellő hitelességre szert tenni. Mindazonáltal Molnár Erik, aki Andiccsal rivalizált, továbbra is szívesen fogadta őt a Történettudományi Intézet keretein belül.

Csunderlik Péter pályafutását innentől fogva Hanák Péter újradefiniálásaként, egyfajta új identitásra találásként értelmezi, amelyben a kommunizmusból való átmenet az antikommunizmusba, majd a liberális "megigazulás" következik. Én azonban egy pragmatikusabb megközelítést alkalmaznék. Először is, Molnár Eriknek és az 1956 utáni új politikai kurzusnak rendkívül kedvezett Hanák Péter jelenléte. Ezt már 1960-tól, az ún. "kiegyezés-vita" kezdetétől egyértelműen látni lehetett. 1956 forradalma ugyanis a Révai-Andics-Mód-vonal nemzeti függetlenségi és forradalmi narratíváját hiteltelenítette, így felértékelődött a szovjet 20-as éveket idéző osztályharcos szemlélet, különösen annak antinacionalista irányzata - mind ideológiai, mind történeti szempontból. Politikai szempontból pedig nyilvánvaló volt, hogy az 1867-es kiegyezést Kádárral való alkuként kell értelmezni.

"Bécsi kert, budapesti műhely" – két különböző világ találkozása, ahol a bécsi zöldellő táj harmónikusan fonódik össze a budapesti kreativitással. A bécsi kert az eleganciájával és nyugalmával hívogat, míg a budapesti műhely pezsgő életerejével és innovációjával inspirál. Ideálisan kiegészítik egymást, egyfajta kulturális és művészi szintézist teremtve.

Ily módon tehát Hanák Péter ismét "vonalba" került - és "kiegyezett" például Kosáry Domokossal is az Andics-ellenesség platformján. Gondosan új imázst épített, de nem szemlesütve tette azt. Kétségtelen, hogy az ún. "marxista" történetíráson belül a progressziót támogatta a rákosista dogmatizmus ellenében. Ettől azonban még az uralkodó diskurzuson belül maradt, ami lehetővé tette a karrier továbbfejlődését. Az egyre "puhuló" Kádár-korban aztán már nehéz lesz eldönteni, hogy a történészek felbátorodását a rendszer fellazulása okozza, vagy az ő merészségük (is) lazítja fel azt. Nyilván mindkettő, dialektikusan. Mindenesetre az 1960-as évek közepétől Hanák Péter él, mint hal a vízben. Újból osztályvezető lesz, utazik és tanít a világban, konferenciákon vesz részt, tévé- és rádiósorozata van. (Egyik kollégám megvallotta, hogy fiatal korában olyan volt neki a történelemben, mint Öveges professzor a fizikában.) Bekerül a történész kánonba. (Ő szerkeszti és írja a tízkötetesnek szánt akadémiai Magyarország története és más összefoglalások dualizmuskori fejezeteinek jelentős részét.)

Kimagasló tehetsége okán teheti ezt. Az opus magnummal ugyan élete végéig adós marad (az egyetlen monográfiája a feleségével közösen jegyzett, még 1964-ből való "A magyar pamutipar története"), de nem is ezért szerették őt később, az ELTE-n és a CEU-n diákjai és kollégái. Hanem briliáns esze és előadókészsége, hihetetlen tájékozottsága és műveltsége, nyitottsága és kíváncsisága miatt. Csak úgy szórta magából az ötleteket, egy-egy gondolattöredékéből szakdolgozatokat, disszertációkat lehetett írni. Nem a levéltárakban ücsörgő típus volt, hanem szintetizáló elme. Nagy debattőr, lázasan vibráló, nyughatatlan innovátor. Tetszetős elméleteket gyártott, koncepciókat vázolt fel - szenvedélyesen és érzelemmel telítetten. A Történettudományi Intézet esze és enciklopédiája volt. Sokakat inspirált és sokak gondolkodásmódját megváltoztatta. Elsősorban a Monarchiáról, amely leginkább az ő munkásságának köszönhetően kapta vissza méltó helyét a magyar történelemszemléletben. "Szerelemgyereke" a múlt századelő világa, amelyet költőien, igazi multidiszciplinaritással, egy újfajta magyar kultúrtörténetírás meghonosításával hozott generációkhoz közelebb, tett élményszerűvé. Budapest és Bécs sokat köszönhet neki. Mert nagyot, szépet álmodni. Az egykori munkásvilág helyett egy polgári világot.

Kulcskönyvében, "A Kert és a Műhely" (1988) címűben a századfordulós Bécs és Budapest vágyott életélményének megragadására tesz lenyűgöző kísérletet az akkori hazai történetírásban úttörőnek számító kérdésfeltevéseivel, annak tematikai gazdagításával, a saját komplex módszerével. Maga is nagyon jól tudta, hogy a keserédes monarchiai életérzés történelmileg gyorsan elillanó illúzió volt, de egy kiragadott pillanatában nagy gyönyörűséget szerzett neki és olvasóinak.

Közel egy évszázad távlatából a történész úgy véli, hogy a bécsi kert nem csupán zöld oázis volt, hanem egyfajta alkotó műhely is. A nagy művészek, bármennyire is elvonultak saját kis világukba - legyen az a villájuk vagy a lelkük kertje - rendszeresen összegyűltek a Café Griensteidelben vagy a Centrálban. Még ha sokszor meg is semmisítették műveiket, alkotásaik mégis maradandó értéket képviseltek, olyan kultúrát teremtve, amelyet ma Budapest, Párizs és New York kiállításain csodálnak. Ha a magyar fővárosra visszatekintve, csaknem száz év távolából néz, úgy tűnik, mintha a pesti műhely egy gyönyörű kert is lett volna – virágzó és gyümölcsöket hozó, amelyet számtalan vihar sújtott, de kiirtani sohasem tudtak a rázúduló sorscsapások. Ezt a gondolatot a tudósi tárgyszerűség és a gyermeki hit keverékével fogalmazza meg, tele javíthatatlan optimizmussal. Vágyott arra, hogy a saját fővárosa ne csupán egy fárasztó műhely legyen, hanem egy illatos, élettel teli kert is. Hiszen ő maga is (élet)művész volt.

A rendszerváltás után tudományos pályára lépett, ám sokan hiába keresték nála a nagyívű monográfiát. Jól ismerem a szakma törvényeit, azok egymásra épülő struktúráját és belső értékrendjét. Mégis, ha nekem kellene választanom, mondjuk Dolmányos István "A koalíció az 1905-1906. évi kormányzati válság idején" (Akadémiai Kiadó, 1976) című műve és "A Kert és a Műhely" között, akkor egyértelműen az utóbbit részesíteném előnyben.

Születésének centenáriumán a CEU egykori diákjai és kollégái méltó módon emlékeztek meg Hanák Péterről. Megtekintettem a rendezvény felvételét, ahol a résztvevők szépen, kritikus szemlélettel és elismeréssel beszéltek róla. Gerő András megfogalmazása a legtalálóbb: Hanák Péter valójában "hatástörténetet" alkotott. És valóban, ennek nyomán egy figyelemre méltó könyv is született róla. Kiderült, hogy mindig is utópiákra vágyott, és ebben a vágyban a Közép-európai Egyetem éppúgy szerepet játszott, mint az a fogalom, amelyhez szenvedélyesen kötődött. Közép-Európa maga is egy illuzórikus kép, amelyhez ő mindig hű maradt, bármilyen megtévesztő is volt a valóság körülötte.

Csunderlik Péter írja, hogy "akik csak az 1956-os forradalom utáni Hanák Pétert ismerték meg, nem érthették, hogy miért ellenszenveztek annyian a magyar történettudományban" (vele). (78. o.) Könyvéből kiderül, hogy miért. Amint az is, hogy Somogyi Éva, kollégája és utódja az Intézetben miért búcsúzott így tőle: "hálás vagyok a sorsnak, hogy évtizedeken át oly sok órát tölthettem közelében". Végtére is: a magyar történetírás (egyik) korszerűsítője volt.