Szántó T. Gábor "Bárka" című műve egy különleges utazásra invitálja az olvasót, ahol a valóság határvonalán egyensúlyozva fedezhetjük fel a lélek mélységeit. A történet szövevényes szálai között a karakterek sorsa és a körülöttük lévő világ összefonódik,

A sötétlila felhők már jó ideje gyülekeztek az égen, de amikor a dörgés és villámlás végre megérkezett, az eső olyan sebesen zúdult alá, hogy szinte elmosta a világot. A cseppek a töltés menti jegenyéken, a kerti meggyfák sűrű lombjain, a háztetőn és a teraszt védő zöld hullámpalán úgy futottak végig, mintha versenyt futottak volna a széllel. Az emberek szinte megbabonázva figyelték, ahogy a természet bosszút áll a könnyelműségükön, hiszen nem maradt idő a szükséges elővigyázatossági teendők elvégzésére. Mintha csak abban bíztak volna, hogy ezúttal megússzák, de a hirtelen rázúduló zápor figyelmeztetés volt: a természet sosem felejt.

A néni sietve indult a száradó ruhákhoz, míg a fiú a hintaágyon heverő laticel után kapott. A fonott karosszékek szivacspárnái is sürgető figyelmet követeltek tőle. Ahogy a szárítókötélről a fűbe hullott csipeszeket gyűjtögette, a hirtelen rámérkező sötétségben igyekezett minél gyorsabban cselekedni, hiszen az eső elmosta volna őket. A néni, aki az egyik szemére gyengébben látott, bátorította őt, hogy ne veszítse el a lendületet, mivel a stégen is segíteni szeretett volna.

A sirályok riadt vijjogása betöltötte a levegőt, miközben fecskék cikáztak az égen, és varjak káráló hangon szelték át a horizontot, akár a szuperszonikus vadászgépek, melyek dübörgésétől a fiú szíve megugrott. A bácsi halkan káromkodott, miközben gyorsan magára kapta a kapucnis viharkabátot, és sürgetően rászólt a fiúra, hogy siessen vissza a házba, és vegyen fel gumicsizmát, mielőtt még kimerészkedne. A fiú izgatottan bújt bele a nagy, barna orkánkabátba, lerúgta a tornacipőjét, majd felrántotta a lábára a két számmal nagyobb csizmát, betűrte a nadrágszárát, és szélsebesen futott a bácsi nyomában.

A szél vad táncot járt a nád között, a stégen már a víz is megérkezett. A folyó tükrén ezernyi buborék pattogott, mint apró gyöngyök, amelyek a napfényben csillogtak. A vadkacsák, ázott tollakkal és behúzott nyakkal, a stég védett zugában húzódtak meg, ahol a szél csak suttogott. A tojók kiterjesztett szárnyukkal óvták kicsinyeiket, akik a zúgó nádas és a parti kövek árnyékában bújtak meg. De nem volt idő a madarakra figyelni; a bácsinak segítségre volt szüksége, hogy a horgászbotok orsóira terítse a vastag fóliát, ami a szélben vitorlázva csapkodott a kezében, mint egy lázadó vitorla.

Kérlek, hozd ide a seprűt a bódéból! Rázd meg jól, emeld fel a botokat, és először az esővizet söpörd el, hogy ne álljanak tócsák az orsók alatt.

Amikor végzett a munkával, parancsolta, hogy most terítse le a holmikat, és a lehúzott nejlon négy sarkára egy-egy követ helyezett. "Menj a kuckóba, mert megáznál!" – intett a fiúnak, majd kitárta a horgászbódé ajtaját. A gyerek után ő is belépett, és gondosan behúzta az ajtót. A szúnyogháló hirtelen kirepült a helyéről, és a földre hullott, miközben a szél felerősítette az esőcseppeket, amelyek a folyó túlpartjáról érkeztek. A fiú ügyesen átlépett a földön heverő holmikon, majd becsukta az ablakot. A szűk bódéban sűrűn sorakoztak a keskeny ágy, a horgászbotok, a felaggatott szákok, a szárított kenyér és a kukorica zsákja, a műanyag horgászdoboz, az evezőlapátok, a kisszékek és a vödrök. A bácsi fújtatva, a sietségtől kimerülten, érezte, hogy le kell ülnie, de előtte lehámozta magáról a viharkabátját. Rászólt a fiúra, hogy ő is akassza fel a sajátját, különben vizes lesz a takaró az ágyon.

Az ablakon kinézve hallgatták az eső monoton kopogását, mintha a természet egy titkos ritmust ütné. A bácsi aggodalommal figyelte a tető sarkait, vajon elég ellenálló-e a furnérlemez, nem ázik-e át a víz. Előrántott egy üveg pálinkát és egy apró stampedlit, megtöltötte azt, majd egy hajtásra kiitta. Ezt követően egy mini sakk-készletet varázsolt elő, amely már régóta ott pihent az asztalon. A parti során néha rászólt a fiúra, hogy figyeljen jobban, és gondolkodjon egy lépéssel előre, hiszen sokféle lehetőség rejlik a táblán. Amikor végül bemattolta a fiút, az ablakot kinyithatták, mert a szél elült, és csak az eső esett, de mintha a csöppjei is lágyabbá váltak volna. A víz felszínén kevesebb buborék táncolt, talán az időjárás is megnyugodott egy pillanatra.

Felvették a kabátjaikat, odakint a fiú bemászott a csónakba, és a vízmerővel kilapátolt egy jó adagot. Leöntötték a vizet az orsókat takaró nejlonról, majd bementek a házba. A töltés oldalába vájt lépcsőkön segítenie kellett az öregnek, mert a víz alámosta a földet, csúszott az agyagos sár. Odabent a kerten fojtó pára ült, levegőt is nehezen lehetett venni. Mintha a föld nem bírt volna többet elnyelni a hirtelen zuhatagból, és a zöldek nedves szaga áradt mindenfelől.

Egyszer majd csak elszakad a felhő, gondolta a néni, ahogy aggódva meredt felfelé a teraszról, a cigarettájából szálló füstkarikák után. A bácsi azonban rászólt, hogy ne riogassa magát, nem érdemes feleslegesen festeni a világot sötét színekbe. Beljebb tolták a fonott székeket, hogy ne érje őket a víz, és az öreg lehuppant, míg a fiú izgatottságában nem tudott nyugton maradni. Fel-alá járkált, és kíváncsi pillantásokkal figyelte, mikor áll már el az eső. Kabátban és gumicsizmában várakoztak a teraszon, remélve, hogy hamarosan visszatérhetnek a stégre.

Ha elnyúlt a zivatar és lehűlt az idő, behúzódtak a házba, pulóvert húztak, tévéztek, a teraszon snapszereztek, sakkoztak, a vihar idején akadt fogás esetén halat pikkelyeztek vagy nyúztak.

A napokig tartó borongós időszak alatt a fiú a manzárdszobában ült, ahol a természetes fény jobban beszűrődött, és könyveket olvasott. Az esőcseppek monoton ritmusa zúgott a tetőn, miközben ő a hullámpala szélén bámulta a víz áradását a vájatokban. A gondolatai között egy aggasztó kép formálódott: a folyó kiönt, áttör a gátakon, elárasztja az árteret és elnyeli az egész szigetet, magával ragadva a kertet és a házat is. Máskor a konyhában segédkezett a néninek, vagy kiült a teraszra, ahol a bácsi, az eső elől védett asztalnál, fűrészelt és fúrt, vékony deszkákból madárházakat alakítva a cinegék számára. Volt, hogy horgok előkéjét készítette elő, vagy újra csévélte a damilt a régi orsókon. Néha csak ültek ebéd után, és figyelték a kertet, ahogy a virágok és bokrok töve körül apró tócsák gyűltek. A fiú unta a bezártságot, de mégis hálás volt, hogy az eső ellenére kint lehetnek, egy fedél alatt. Néha megölelte a két öreg vállát, próbálva vigasztalni őket, hogy hamarosan újra kisüt a nap, miközben a szívében ott élt a kérdés: vajon jövő nyáron is itt lesznek-e még? Ekkor egyidejűleg érezte a boldogságot, hogy együtt tölthetik az időt, és a szorongást, hogy ennek a pillanatnak is vége szakad. A terasz úgy lebegett, mint egy bárka a vízözön közepén.